A múlt hét végén Pocak lábacskájával történt valami, nagyon fájlalta és nem is használta. Szerencsére csak a gyermeki lelkét viselte meg inkább, mert az új hét el is feledtette vele a hatalmas kínokat. Biztos a nagy ugra-bugrálásban meghúzódott, vagy kis ficam volt a ludas, de ez már a múlté. Csak akkor emelte kis pracliját, mikor minden figyelem rá hárult, jelezvén, hogy ő aztán micsoda fájdalmakat él át. Az étvágya kiváló, a hangulata is egyre jobb, de egyelőre még óvatosabb. Megkapta az utolsó adag fájdalomcsillapítóját sok-sok buksi simi mellett, hogy mihamarabb visszanyerje igazi énjét.
Ahogy a kis vadorzók elkezdtek kijárni a kifutóba, úgy nyúlnak, mintha húznák őket fentről. Szinte napról-napra magasabbak, ezzel párhuzamosan vékonyabbak is. Szép lassan eltűnik a babahájuk és 5 ropilábú suhanc teper megállás nélkül át mindenen, szó szerint. Bizsu is rájött, jó buli játszani, ezért becsatlakozott a kicsikhez, első sorban Imolával találtak egymásra. De látogatói is akadtak a kis hölgynek! Fiatal lány édesanyjával érkezett ki, hogy megismerkedjen Bizsuval. Némi tartózkodással, de azért jól tűrte a simogatást. Mivel társat is szeretnének mellé, ezért átmentünk a nagyszobába, ahol Dzseki, tőle még mindig meglepő hempergőzéssel, bájolgással üdvözölte őket. A szimpátia azonnal kölcsönös lett! Teszünk egy összeszoktató próbát és átesnek a szokásos, pár napos megfigyelésen és ha minden igaz, hamarosan gazdisodnak a cicalányok.
Bekövetkezett az, amire soha nem számítottunk! Aids-es cicáink öten vannak. Kisebb súrlódások mindig vannak Félix és Sanyi között, holott ők laknak a legnagyobb területen. De mégis, nem tudni Félix féltékenysége, avagy Sanyival szembeni antipátiája a feszültség forrása, de rendszeresen elkergeti az ablakból szegényt. Ám most valami csoda folytán a délelőtti sziesztát ott töltötték kettesben. Ahogy térültem, takarítottam a részlegüket, mindig azon kaptam őket, hogy gyarapodik a létszámuk. Tudni kell, hogy nem csak Félix háklis, kicsit mindegyikük az, de így szeretjük őket. Mire szinte teljesen befejeződött a takarítás (közben mindig kapták a dicséretet és a simiket), már az egész delegáció fent nézelődött az ablakban. Szépen, katonás sorban díszelegtek. Annyira csodálatos látvány volt, és nem nagy dolog, ám számomra hatalmas megtiszteltetés volt hogy szemtanúja lehettem az oly rég óta áhított összhangnak.
Szerda reggel már kevésbé volt jó a hangulatom. A lánytesók nem akartak enni, mindannyian összekuporogva feküdtek, csak a szemükkel figyelték az eseményeket, nem mozgolódtak. Pocak végre kicsattanó formában volt, szeretett volna játszani, de nem volt kivel. Azonnal pánikszerűen állatorvost hívtam, mitévő legyek, mert szemrevételezés után semmit nem tapasztaltam rajtuk. Ínyük egészséges, szem, orr váladékmentes, ám lázasak voltak, vagy inkább hőemelkedésük volt, 39 fokos volt a legmagasabb. Kaptak szurikat, de nagyon rossz volt látni, hogy becammogtak a szobába (mivel ők az irodarészben éjszakáztak) és ott kettesével befeküdtek a kuckókba. Az egész napunk aggódással telt.
Majd csütörtök reggel újabb ajándékcsomag fogadott minket a menhely kapujában. Ez az a szint, amire már nincsenek szavak. Nagyon jó lenne tudni, hogy ez a kiscica, aki szintén egy dobozban, jelen esetben 2000 Ft-tal, ugyanazzal a kézírással miért most landolt a kapuban. Lehet lett volna gazdija, vagy meg akarták tartani mert különlegesebb? Vagy ő honnan jött? Egyáltalán abba a családba tartozik, mint Olivér és Odett? Méretre szinte ugyanakkorák, akár a testvérük is lehetett, de ő miért van jobban szocializálva és miért csak most? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. Hogy megint megakasztják a várólistát, és miért nem tudjuk fogadni az x ideje várakozó cicákat? Arra nekünk kell magyarázatot adni, ezzel a dobozos ember mit sem foglalkozik. Úgyhogy elő kellett varázsolni egy helyet a kicsinek, aki nagyon cukker, nagyon bohókás külseje van és nagyon bolhás is.... Ő első ránézésre az Ödön nevet kapta. (szerencsére kis kandúr)
Állatorvosunk csak a kicsik gyógykezelésére fordított időt a macskarészlegen. Lázuk a lázcsillapító ellenére 41 fokra emelkedett. Erősebb antibiotikumot kaptak, amiből kint is hagyott pár napra elegendőt. Most ettől várjuk a csodát. A kicsik már nem is mehettek be a szobába, de nem is vágytak befelé.
Péntekre némi javulást láttunk rajtuk, de még mindig aggasztó volt a látvány. Az így is sokat nyúlt, vékonyka cicák még inkább vékonynak tűntek, mondjuk nem is ettek sokat... Reggelire kaptak egy kis joghurtot, ízlett nekik, azt lefetyelték, majd kis adagokban mindig megkínáltuk őket. Olyannyira alárendeltük magunkat nekik, hogy a nedves eledelt is villával összenyomkodtuk, mint baba korukban hogy csak nyelniük kelljen, de legalább csipegettek. Ebédre főtt csirkehusit kaptak, ezzel is ösztönöztük őket az evésre, ízlett is a törpöknek!
Önkéntesünk, Gabi segített a többi cicánál és foglalkozott az ő lelkük ápolásával, simogatásokkal halmozta el őket. Köszönjük neki!
A hétvége sem múlt el eseménytelenül. Kijöttek ismerkedni Bizsuhoz és Dzsekihez. Mindaddig nagyon érdeklődőek voltak a lányok, míg virslivel voltak kényeztetve. Aztán, ahogy tele lett a pocak, a virslinek pedig hűlt helye, mentek is a dolgukra, napozni a kifutóban. De gazdijelöltje kedvét nem szegte, így ha minden igaz, jövő hétvégén jönnek a cicákért.
A kicsik életkedve visszatért, teljesen felépültek ebből a hirtelen jött lázkórból. Inka és Imola volt kicsit lassabb, mondjuk ők később is estek bele a teljes letargiába, de megpróbáljuk mihamarabb elfelejteni ezt a keserves pár napot.
Aztán itt jött még a nagy sokk a végére. Az új önkéntesek bementek cicázni, amit cicáink nagyon élveztek. Ám kifelé jövet a kisszoba ajtaját nem zárták be (pedig ez mindig nagyon fontos alapszabály) és ahogy a bejárati ajtót kinyitották, a huzat kitárta a szobaajtót, ettől Atlasz megijedt és ahelyett hogy befelé, kifelé futott. Ki az ajtón, ahol kutyák ugattak, onnan fel az egyik fára, másikra, át a nagy udvarba, ahol ugye már kutyák élnek és pánikszerűen felrohant az egyik hatalmas fa tetejére. Mivel próbálták kergetni és levadászni és mivel Atlasz tart az idegenektől és a kutyáktól, mi már csak akkor értesültünk mindenről, mikor megtörtént a baj. Kollégák segítségével felállítottuk a macskacsapdát és bizakodtunk, hogy reggelre, miután megnyugodott, lejön.
Többen nem tudtunk volna tenni, iszonyat magasan volt, önkívületi állapotban.
Hétfőn izgatottan robogtunk a csapdához, hogy Atlasz benne van-e. Nem volt... A fáról jelezte hollétét, úgyhogy stratégiát kellett váltanunk. Karbantartónkkal szemrevételeztük a lehetőségeket, bemértük a távolságot és elkészült a híd két hosszú lécből. Fészket vert egy vastagabb ágon, ott lévő Y elágazáshoz támasztottuk az egyik végét, a másikat pedig a konténer tetejéhez erősítettük, hogy stabil maradjon. Létrával nem értük volna el, így is a konténer tetején egyensúlyozni, majd elmagyarázni neki, hogy ott le tud jönni - nagy kihívás volt. Vizet, kaját készítettünk és vártuk lelkesen érkeztét.
Majd eljött a kedd. Első utunk természetesen Atlaszhoz vezetett, aki a híd tetejénél feküdt, ám lejönni nem volt hajlandó. Megérkezett volt gondozónk, Máté és kis segítője, Márk. Máté felmászott a fára, felszerelve mindenféle eszközzel a biztonsága érdekében, ám ahogy célba ért volna, Atlasz eltűnt és egy vékony faágon egyensúlyozott a fa koronájának tetején. Nem jártunk sikerrel. Délutánra visszaérkezett a híd tetejéhez, ez kicsit megnyugtatott, de igazán sok fejtörést okozott nekünk ez a "kaland". Közben a fiúk rendbe rakták a macskaház udvarát, nagyon szépen köszönjük nekik!
Csütörtökön egy órán keresztül diskuráltunk Atlasszal, én a híd egyik végén, ő a másikon. Már mindent bevetettem, elmagyaráztam neki, hogy kell lejönni, miért kell lejönni és hogy semmiféle veszély nem leselkedik rá, hisz a kutyákkal nem fog érintkezni. Mindenesetre kapott friss vizet, élelmet, mint minden nap...
Oltásra is sor került, Irisz, Inez, Inka, Imola és Pocak kapott kombinált oltást, Nicyka, Cakkos és Gléda pedig veszettség ellenit. Cakkos is egyre ügyesebb, egyre könnyebben hagyja magát megfogni. Néha még a simogatást is elviseli, amivel egyre többet foglalkozunk, mert ő is elkezdett nyitni, érdeklődni. Csodaszép cica, mindenki gyönyörködik benne, reméljük ő is megkapja a lehetőséget hamarosan, hogy családba kerüljön.
Pénteken egy balesetes cicát fogadtunk, akit Dorozsmán találtak. A cica hátsó lábait nem használta, viszont nemrégiben szoptathatta kölykeit... Félős, nagyon félős, de nem agresszív. Kapott fájdalomcsillapítót és amint tudjuk, állatorvoshoz küldjük. Pannának kereszteltük el. Akkor eszik, amikor nem lát minket, az almot is használja, úgyhogy a medencéjét épnek gondoljuk, vélhetően a lábával történt valami, be is van duzzadva.
Kint járt Alexa és Máté, akik most is sokat segítettek a cicák körül. Alexa szeretettel halmozta el őket, teljesen odáig van a kis gézengúzokért, valamint Máté újabb kísérletet tett, hogy leszedje Atlaszt, sajnos megint sikertelenül. Azt azért fontos megemlíteni, hogy átmászott a szomszédos fára, így minden eszközt, főleg a hidat vittünk utána és a másik fához is felszerkesztettük.
Szombaton nagy volt a néznivaló cicáink számára, hisz folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Nyílt napot tartottunk, menhelyi körsétákkal egybekötve, hogy minden érdeklődő betekintést nyerjen a menhely működésébe. Nagyon szépen köszönjük az érdeklődést és a nagy mennyiségű adományokat a cicák és kutyák számára!
Vasárnap Atlasz nagy zajongással üdvözölt, megállás nélkül mondta a magáét. Már kicsit dühös voltam a szituációra, meg is mondtam neki, hogy nincs szárnyam, neki kell lejönnie mert ez így tarthatatlan. Megbeszéltük a kollégákkal, hogy ma valahogy onnan leszedjük, ezt tovább nem lehet így idegekkel bírni. Az idő is rossz volt, a szél is fújt, esett is, ő meg ott fent... Szóval szóváltásba keveredtünk a kandúrral, aki még akkor is mondta a magáét, mikor bementek reggeliztetni a konténerbe. Egyszer csak nagy bimm-bumm és közelről jött a hang. Lejött!!!! Már ott is csimpaszkodtam, hogy elérjem, kollégám segített megindítani őt (biztonságos helyen volt már, az ablak feletti tető alatt, aminek másik oldalát lezártuk és csak oda kellett kocognia). Soha nem szerette, ha emelgettük, de most nem volt vele problémája. Odalapult és remegő kézzel szaladtunk is be. Eddig a kölyköknek fenntartott ketrecbe kapott szállást, hogy figyelni tudjunk az étkezésére. Szomjas volt, kapott pár nedves falatkát, amit nagyon gyorsan befalt. Bőre meglepően rendben, kiszáradásnak nyoma sincs, lehet nem is fogyott egy dekát sem, bundija nagyon szép fényes, meggyanúsítottam, hogy élvezte a kint létet. Mindenesetre két óránként kapott kicsit enni, ő pedig hálából mindig odadugta nagy fejét a kezemhez. Tündéri volt és szerencsésen lezárult ez az ámokfutás!
Fiatal pár látogatott ki és adománnyal kedveskedett védenceinknek, valamint Kiki megtalálói is újfent csomaggal érkeztek pártfogoltjuk számára. Nagyon szépen köszönjük kedvességüket!
Teljes létszámmal, 38 bársonytalpúval köszönjük szíves figyelmüket!
Reni
Hozzászólások