Kutyamesék 2019. aug. 12-18.

Akik követik a közösségi oldalon, vagy a honlapon keresztül a menhelyi életet, azok bizonyára tudják, hogy feléltük az összes tartalékunkat, és iszonyú nehéz anyagi helyzetben vagyunk addig, amíg a következő 1% meg nem érkezik, igaz, arra még várhatunk, mert még az összeget sem tudjuk. Minden évben augusztusban-szeptemberben tövig rágjuk a körmünket, hogy milyen lesz a következő évünk. Ez idén is pontosan ugyanígy történik, miközben osztrák partnerszervezetünknek köszönhetően újabb fejlesztés indult a menhelyen, mégpedig a tartós beteg (AIDS-es, leukózisos) macskáink kapnak egy konténert a régi, rossz állapotú lakóépület helyett, és végre egy udvaruk is lesz, ahová kimehetnek, ha már egyszer a menhely lesz a végleges otthonuk. Ennek a beruházásnak semmi köze a menhely anyagi nehézségeihez, hiszen ezt teljes egészében partnerszervezetünk finanszírozza, nekünk valószínűleg ez csak örök álom maradt volna. Hogy mi köze a cicás fejlesztésnek a kutyás bloghoz, azt joggal kérdezheti bárki. A válasz: A Kapu! A nagybetűs Kapu, ami már akkor ott állt a menhelyen, amikor nekem az önkénteskedés gondolata megfordult a fejemben, és az már nagyon régen volt! Amellett, hogy az építkezés zajokkal jár, új emberek érkeznek, a kutyáknak mind újdonság. És az is, hogy a gondozók már nem a régi jó öreg rozsdás kapun járnak be, hanem az újon. Persze nem mindenki, én ahányszor arra járok, a régi kaput akarom használni, ami már le van lakatolva, hogy megszokjuk az új helyet, mert a régi Kapu belelóg az új konténerbe, tehát meg fog szűnni. És vele megszűnik a régi menhely egy újabb szelete, újabb emlékek. Ezek jó emlékek nekem, hiába volt zsúfolt a menhely, idegesebbek a kutyák, a gondozók. Én akkor ismertem meg a menhelyet, és lett az életem része. Amikor kimentem önkénteskedni én azt a kaput nyitogattam, az akkori kutyák élete része lehettem, és akkor számomra ez maga volt a csoda, aminek én is egy kicsit részese lehettem. Aztán amikor elkezdtem itt dolgozni, elkezdtem írni a heti blogot egy egész más viszonyba kerültem a menhellyel. Az életem egyik legfontosabb része lett a menhely, az ott élő kutyák. Olyan lett, mint a második otthonom, mint egy hozzátartozóm. Az idegesítő dolgok, mint hogy a Kapu szűk, és mindig leverte a kezünk bütykeit ha áttoltuk a talicskát a napi rutin része lett. Hihetetlen iramban képesek voltunk áttolni a talicskát egy idő után, mert megszoktuk, hogy kell tolni, ahogy azt is oly gyorsan megtanultuk, hogy hogy kell a kennelajtókat pórázzal villámgyorsan betekerni, hogy ne nyíljon ki. Ma már nincs szükség pórázra a kennelajtók bezárásához, de a sétához annál inkább. És a napokban toltuk át az utoljára a régi kapun a talicskát. Jobb lesz, szebb lesz, korszerűbb lesz. De olyan ez, mint amikor a kedvenc ruhájától, a kedvenc tárgyától válik meg valaki. Lesz másik, de valahogy mégis fáj...

Hétfő

A mai nap a régi ajtó lelakatolásával kezdődött, hogy megszokjuk az új kapunkat, és ne akarjunk mindig a régin közlekedni, legalábbis nekem erről szólt. Habár még a macskaház konténere nincs telepítve, de zajlanak a munkálatok a kapu előtt is, gyökereket szedtek ki, ráadásul később a kerítés is némiképp átszerveződik, tehát minden logikát nélkülözne, ha mi a régi kapunál bukdácsolnánk. Ennek ellenére milliószor nyitottam meg, és értetlenkedtem, hogy miért nem nyílik, miközben velem szemben munkagépek dolgoztak.

Kedd

Dr. Sebő Ottó rendelőjébe igyekeztünk, ma esett át az ivartalanításon Kormi, Tina és Zafír. Sajnos Kormi és Tina szívféregtesztje pozitív lett.

Diónak pedig csomót találtunk a farka tövében, azt nézettük meg, de szerencsére semmi komoly, egy tályog volt, amit ki is nyomtak neki.

Legidősebb kutyánk, Demi az utóbbi hétben nagyon sokat feküdt, ahogy azt már a múltkori blogomban is említettem. Neki szívproblémája mellett az ízületei is kezdték feladni, ami nem csoda így 18 év után. Bizakodtunk, hogy egy fájdalomcsillapító, vagy egy kis szteroid segít ezt átvészelni, és lesz még pár szép hónapja, de mindannyian tudtuk a szívünk mélyén, hogy nem így lesz. Állatorvosunk az eutanáziát javasolta, így elengedtük Demit.

Távozásával ismét egy óriási karakterrel lett kevesebb a menhely. Ő volt az a kutya, aki már megérkezésekor is igazi őskövületnek számított, és aki megszokta, hogy egész életében a maga ura volt, így aztán nem kedvelte kimondottan a menhelyi szabályokat. Az előkészítőben aztán sikerült összebarátkozni a vele teljesen azonos nézeteket valló Csézivel, akivel karöltve háboroghattak a menhelyi szabályokon. Az előkészítő többi lakója nem igazán kedvelte Demit, mert mindig mindenkinek jól megmondta (bár az előkészítőben jellemző ez a fajta mentalitás, rajta kívül az összes itt lakó így csinálja, mégsem veszekszenek). Ezek az odamondások amolyan szájkaraték, amit őszintén szólva még élveznek is. Összeszólalkoznak, ugatnak egymásra, majd tovább ballagnak rozoga lábaikon, miközben végig méltatlankodnak. Demi imádott sétálni, de ezt sohasem ismerte volna be. Azon is fel volt háborodva, ha pórázt tettek rá. Persze aztán ment, de hozzá nem lehetett csak úgy odanyúlni. Majd ő megmondja, hogy mikor és ki, meg hova nyúljon. Pont! A reggeli gyógyszerosztást viszont szerette. Főleg ha mellé beállt valaki koldulni, és azt jól kioszthatta. Más ott ne kolduljon ilyenkor!

Hihetetlen, hogy ő is elment. Ráadásul úgy, hogy egész életében nem adatott meg neki az, ami egy kutya életének a legnagyobb beteljesülése: egy olyan gazdi, akinek ő a szeme a fénye. Nyugodj békében, Demi!

Szerda

Egy igen termetes, eléggé tartózkodó, de gyönyörű kutya került ma hozzánk, mert a gazdája eladta a házat, és a lakásba nem akarta magával vinni őt. Sajnos úgy tűnt, hogy a gazdája sem ismeri igazán őt, mert a személyiségéről egy csepp információt nem tudott adni. A kutyust Dínónak hívják, és látszólag iszonyúan bizonytalan, de nagyon vágyik a jó szóra.

Egy elég megdöbbentő segítségkérésnek tettünk ma eleget. Hogy melyik állatvédő szervezet kérte a segítségünket, az a történet szempontjából mindegy, mindenesetre szomorú, hogy azok után, hogy hozzánk került a kutyus, ők nem jelezték ezt az oldalukon. A balesetes kutyát nevezzük mondjuk Turbónak. A leadás indoka, hogy ők nem tudják megfelelően ellátni.

Történt ugyanis, hogy Turbót elütötték, és eltörött a hátsó lába. Kiderült az állatorvosnál, hogy a kutya bal hátsó lába menthetetlen, amputálni kell. Egy ideiglenes befogadóhoz került, ahol állítólag nincs jó helye a kutyának, és az állatvédők nem is tudják máshol elhelyezni, így kerültünk mi a képbe. Kiderült hogy a kutya szét is szedte a varratát illetve hogy a legyek is beköpték a sebet, úgyhogy elég kalandos volt a baleset óta szegénynek az élete. Egy húsosládában szállították hozzánk, és egy videóból kiderült, hogy ebbe a húsosládába nemcsak az utazás idejére volt berakva. Nem is nagyon tudok mit mondani a történetről. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre egyik ámulatból esünk a másikba.

Csütörtök

A szokásos állatorvosi vizit most elmaradt, mert állatorvosunk mellett a mi gondozóink is nyaralnak, pihennek egy kicsit, így azokra, akik most nem mentek szabadságra még több feladat hárul.

Péntek

Újabb érdekes, és nagyon szomorú kutyasorsoknak lettünk részesei, önkénteseink egy része tegnap este ugyanis befogta annak a kóborló kutyusnak a társát, akit már régen bejelentettek, hogy segítségre van szüksége. Ők ketten már régóta Petőfitelep környékén, a Göndör soron tanyáznak. Egyikük gazdája állítólag hajléktalan, aki elköltözött, a kutyát pedig magára hagyta. Hozzá csapódott egy másik kutya, aki állítólag idős, ingatag járású, nagyon elhanyagolt pincsi, akinek állítólag van gazdája.

Tegnap este az idős pincsit sikerült befogni, egy önkéntesünknél töltötte az éjszakát, akik bolhátalanították, megfésülték, és az összeállt szőrcsomókat eltávolították. A matuzsálemi korban lévő pincsi járása valóban ingatag, ellenben nagyon kedves, de láthatóan nagyon elhanyagolt. Látszik, hogy régóta utcán kószál. A társa, akivel régóta kóborol, elszökött. Őt nem sikerült megfogni, de önkénteseink, segítőink nem adják fel!

Csuli tehát menhelyre került, és az a helyzet, hogy talán ez a legjobb, ami jelen helyzetben történhetett vele.

Szombat és vasárnap

A hosszú hétvége az elmaradhatatlan kutyasétáltatással indult, valamint sok-sok látogatóval, érdeklődővel.

Mivel Turbónak ezidáig csak 1-2 lépést sikerült megtennie, így gyanússá vált, hogy bal első lábával is van valami gond, ami meglehetősen nyugtalanító, mert erről nem szóltak sem a korábbi gondozói, sem pedig az állatorvosi kórlapon nem szerepel erre utalás. Gyanússá vált, hogy talán eddig senki sem vette észre. Emellett Csuli ingatag járását is meg akartuk nézetni állatorvossal, de a két vizsgálatra hétfőn kaptunk időpontot. Szerencsére Csulinak is, és Turbónak is jó a kedve, jó az étvágya, így minden okunk megvan arra, hogy bizakodjunk.

Ez a hét úgy látszik, bővelkedik rossz állapotú kutyákban: Subasán a Fürt utcában találtak állatbarátok egy igencsak elhanyagolt hosszú szőrű kutyát, aki mindamellett, hogy nagyon kedves, igazán szép is. Sajnos a gazdája nem nagyon láthatott benne semmit, ha egyszer ilyen elhanyagoltan, vékonyan kellett kószálnia az utcán. Szemünk sem rebbent, amikor kiderült, hogy chipje sincsen. Szőre teljesen összetapadt az ápolatlanságtól, a beleragadó növényektől, így a Gubancs nevet adtuk neki.