A múlt heti blogom ott fejeztem be, hogy idős Bobink vasárnap reggelre rosszul lett, hányt, erő hasmenése volt, és végtelenül passzívvá vált, és hogy a halom gyógyszer mellett, amit kapott, csak a remény van, hogy jobban lesz. A vasárnap éjszakám szorongással, forgolódással telt, alig vártam a másnapot, annyira aggódtam miatta. Másnap én nem dolgoztam, de kolléganőm reggel már jelezte, hogy a tegnaphoz képest sokkal jobban van, egy picit megnyugodhatok. Természetesen minden menhelyi kutyára figyelünk, de emberek vagyunk, gondozóknak, önkénteseknek egyaránt van kedvence, vagy kedvencei. Én például rajongok a hisztérikus öreg kutyákért, főleg ha már jó ideje a menhelyen vannak, mert akkor beleláthatunk a kis titokzatos életükbe, és varázslatos dolgokat tudhatunk meg róluk. Nekem nagy favoritom Bobi, akit gyakran Bobeknek hívunk, aki vérbeli kis menhelyi hiéna. A végtelenségig önző, nagyképű, egoista, azt hiszi, hogy egyedül ő van a világon, és mi mindannyian azért vagyunk, hogy őt kiszolgáljuk. Azért megjegyzem, hogy ebben igaza van, mi ezért vagyunk, de nem csak ő van egyedül ezen a bolygón. Bobek 2006 óta él a menhelyen, igazi vad kutyaként élte az életét, hírhedt volt őkelme a menhelyen, így mindenki rettegve várta, hogy ha kutyaoltás lesz, vajon kinek jut Bobi. Aztán telt múlt az idő, és Bobek már nem volt udvarra való kutya, így beköltözhetett az előkészítőbe, ahol fűtött helyen aludhat, mindenkinek van az itt lakók közül kis fekhelye. Arra mindenki mérget vett, hogy Bobek nem akar majd bejönni, egy levegőt szívni velünk, de persze ő felülírta az elképzeléseinket, azonnal beköltözött az egyik kosárba. Na, azóta bizony csak a dolgát végezni jár ki, maximum néha napozni. Sohasem acsarkodik, megy bele vitákba más kutyákkal, egyszerűen kitalálja, hogy mit akar, és aszerint él. Ha egy másik öreg fekhelye tetszik meg neki, akkor belefekszik, ha kutya is van benne, az sem baj, akkor ráül, ráfekszik. Ha az ő fekhelyét foglalja el valaki, akkor nemes egyszerűséggel kitúrja őket. Nem hajlandó csak egyetlen kutyával, Szendivel osztozni a fekhelyen, aki hozzá hasonlóan 2006-ban érkezett. Ugyan a menhelyen nem egy területen éltek, itt az előkészítőben nagyon összebarátkoztak. A mi mindig elégedetlen Bobekünk alaposan kiszolgáltatja magát az előkészítőben: neki nagy hely kell, hogy a helyére vonuljon, ha ez nincs meg neki, akkor szemrehányóan ugat, hogy tegyük arrébb a széket, vagy tessékeljük magunkat odébb. Ha eszünk, és neki nem adunk, ő a fekhelyéről ugatva jelzi, hogy ő is kér (de ő soha nem áll oda kunyerálni). Ha jönnek az önkéntesek, akkor előfordul, hogy rászáll valakire, és addig ugatja, amíg nem ad neki valamit. Úgyhogy egy nagyon szerethető, de kissé különc karakter, aki ugyan nem szereti, de már hagyja, hogy megsimogassuk. Én kicsit üldözöm a szeretetemmel, de biztos vagyok benne, hogy ő ezt élvezi a maga módján, plusz ez jól jövedelmez neki, mert jutalomfalat jár minden kedves megmozdulásáért. Úgyhogy én úgy érzem, hogy egy különleges kapcsolat alakult ki közöttünk (na jó, lehet egy picit azért plátói), de mégiscsak létező. Azért is tartottam ezt fontosnak megosztani az olvasókkal, mert így talán egy picit azok is belelátnak a mindennapjainkba, akik még nem jártak a menhelyen. És azok is, akik kijárnak, de ritkán, sajnos lemaradnak ezekről a pici pillanatokról, pedig ezek miatt annyira különleges az élet nálunk. És hogy ne csak Bobekről ejtsek szót, másik idős, és szintén igencsak hisztis kutyánk, Szendi is megörvendeztette Melindát és engem egy kellemes pillanattal a minap. Ő is már sokmindenen túl van, daganat műtét, lágyéksérv műtét, agyvérzés, és bizony ő sztárallűröktől mentes, habár a fekhelyéhez ő is fenemód ragaszkodik. Ő amolyan kis csendes öreglány, aki mérhetetlenül felháborodik, ha hozzáérnek. Ő már kicsit lassabb, öregesebb tempóban, nyugodtan közlekedik, talán éppen ezért olvadtunk el Melindával, amikor láthattuk őt vígan ugrálni, mint egy rókát, majd hatalmas élvezettel fürödni egyet a homokban. Nekem ezek a képek beleégtek az emlékezetembe, mert ezekért a pillanatokért érzi azt az ember, hogy valami hihetetlen csodának a részese lehet...
Hétfő
Két, egymástól függetlenül, azonnali segítségre szoruló kutyát fogadott ma a menhely.
Akácot Kiskundorozsmán találták, chipje nem volt, így haza nem tudták juttatni, és mivel nem volt lehetőség az elhelyezésre, így került hozzánk. A vékony, visszahúzódó kutya egyelőre nem mutat magából túl sokat, leginkább elbújva várja hogy mi fog vele történni.
A másik segítségre szoruló kutyust az országúton találta egy állatbarát férfi, és természetesen nem volt szíve ott hagyni. Sajnos az emberek nagyon sokszor visszaélnek a bizalmunkkal, és azt mondják, hogy rossz állapotú, balesetes kutyát találtak, hogy minél hamarabb sikerüljön elhelyeztetni. Ez a mostani bejelentés azonban teljesen valós, a talált kutyus csontjai szabályosan zörögnek, sok seb található rajta, és azt hiszem, ha nem kerül biztonságba, akkor már nem sok lehetett volna neki hátra. A legújabb mentvényünket Castornak neveztük el, aki annak ellenére, hogy kölyök, már igen sok szenvedésen van túl.
Kedd
A múlt heti blogomat igen borúlátóan zártam, mert a számomra egy igen kedves kutya, Bobi gyengélkedett, és amennyire beteg volt vasárnap, bennem felmerült az is, hogy végleg itthagy bennünket. A gyógyszereknek köszönhetően azonban Bobekünk szerencsére napról napra jobban van, és végre újra a házsártos, örök elégedetlen Bobink ugatásától hangos az előkészítő. Nem titkolom, zene füleimnek!
Szerda
Ma dr. Sebő Ottó rendelőjébe igyekeztünk délelőtt, Dézivel és Masnival ivartalanításra, a két öregünkkel, Papival és Drazséval pedig vizsgálatra. Mindenkinek megcsináltattuk az elmaradhatatlan szívféregtesztet, ami Dézinek és Papinak pozitív lett, Drazsé és Masni tesztje pedig negatív.
A két öregünk a korukhoz képest jó egészségi állapotnak örvend, bár Drazsé csaknem teljese, Papi pedig teljes egészében vak.
Csütörtök
Ma két öregünk, akik hosszú évek óta menhelyen élnek, Jucus és Hoffman költözött el végleges otthonába, Németországba, ahol együtt leélhetik az életüket, ugyanis egy családhoz kerültek. Hoffmant idős kora, és igen karakán természete gátolta abban, hogy itthon gazdisodjon, Jucus pedig visszatérő emlődaganata miatt volt esélytelen itthon. Nagyon hosszú, boldog gazdis éveket kívánunk nektek, megérdemlitek!
Az ő távozásuk utat nyitott a szeleburdi Jackie számára, aki átköltözhetett a nagyudvarba. A beilleszkedése elég nehézkes, mert ő sem lát túl jól, így esik-kel néha, de teszi ezt akkora vidámsággal, hogy kétség nem férhet hozzá, hogy boldog az új helyén.
Természetesen menhelyünk állatorvosa, dr. Farkas Attila is megérkezett a szokásos heti vizitre, ami most csak rövidre sikerült: 6 kombinált oltást, és egy mikrochipet osztott szét a menhelyen.
Péntek
Hihetetlen, de igaz! Végre a héten először kisütött a nap. Öreg kutyáink ezt rögtön ki is használták, és ki ülve, ki fekve igyekezett magába szívni a napsugarakból egy keveset, ha már ilyen ritkán látott vendég nálunk a jó idő. Két öregünk, Dézi és Trampli, akár a falusi nénik a padon, úgy ültek ki napozni, és fotózás ide vagy oda, őket bizony semmi nem zavarhatta meg!
Adós vagyok még Bundás kutyánk kölykei sorsának alakulásáról. Ők lassan betöltik a négy hetes kort, és már önállóan esznek, elkezdtek játszani, de a nap jelentős részében óriásiakat alszanak. A gondozók megjelenésére azonban úgy rohannak az ajtóhoz, mint akit puskából lőttek ki, hiszen megszokták, sőt elvárják a napi háromszori étkezést, annak ellenére, hogy még anyukájuk tejére is rájárnak.
Szombat és vasárnap
Szerencsére a hétvége is napsütéssel teli volt, ami kedvezett a kutyasétáltatásnak, igaz lelkes önkénteseink ha esik, ha fúj, érkeznek a szombat programra.
Vanda, kozmetikus önkéntesünk is megint belevetette magát a munkába, s most Vindu, Farkas, Pákó és Renzó szépült meg a kezei alatt.
A napsütésnek köszönhetően a sok leesett eső elkezdett elpárologni, így egy csapásra hihetetlen melegnek éreztük az időt. A nagyudvarban Stefi és Pajtás a séta után kiborították a vizet és a sárban dagonyáztak, hogy hűtsék magukat. Nem volt mit tenni, elővettünk két fürdetőkagylót, hogy lubickolhassanak, ha már egyszer hirtelen ilyen meleg lett.
A blog zárszavaként pedig jó hírrel búcsúzom! Alfa kutyánk mától szatymazi lakos lesz, hihetetlen szerencsés, mert gazdijai óriási lelkesedéssel jártak hozzá ismerkedni, és bizony mindent meg fognak tenni, hogy őt boldognak lássák.
Köszönjük a 147 mentett kutyus nevében, hogy ismét velünk tartottak! Hamarosan jelentkezünk a legfrissebb menhelyi hírekkel.
Linda
Hozzászólások