A heti blogom bevezetőjét ezúttal Kefének szentelem, akit 2012 decemberében kaptunk ajándékba az égiektől. Egészen csütörtökig itt élt velünk a menhelyen, és nagyon sokmindenre megtanított minket.
Szinte minden jelenlegi, vagy múltbéli dolgozónak van hozzá fűződő sztorija, története. Ezek a történetek abban a pillanatban nem voltak annyira viccesek, de persze idővel nosztalgiával gondolunk rájuk. Kefének egyetlen egyszer sem sikerült gazdihoz kerülnie, neve szinte egybeforrt számunkra a menhellyel, így azt hiszem valamennyire képet tudok adni arról, hogy mit jelent nekünk az elvesztése.
A kilenc év alatt rengeteg egészségügyi problémája akadt, sokszor volt műtéten, mert megakadt egy csontszilánk a szájpadlásán, mert zsírdaganata volt, amit el kellett távolítani, a szempillái is befeléi fordultak, így azt is műteni kellett, de volt gyomorrontástól kezdve sok kis apró dolog. Így persze nem is csoda, hogy annyira nem szerette az állatorvosokat, így különösen dr. Farkas Attilát nem, akit minden héten meg akart harapni, amikor a kutyaoltásra érkezett. Épp emiatt ilyenkor Kefét mindig be kellett csukni egy külön udvarra.
De kezdjük is az elején...
Kefe névtelenül érkezett a menhelyre, 2012-ben, amikor egy Karácsonya adománygyűjtésen odaszegődött a kolléganőmhöz, és pofátlanul elkezdett nyomulni. Hogy is mondjam? Úgy, ahogy egy fiú kutya szokott...
Mivel ez módfelett kellemetlen volt, és egyébként sem hagyhattuk ott, hát be is költözött a menhelyre, itt kapta meg a nevét.
A két hét karanténidő eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy mindenkinek meg akarta hágni a lábát.
Két hét után több társával összeköltözött, csakhogy ez neki nem igazán tetszett, ráadásul mindenki kajáját meg akarta szerezni. Ekkor volt az első komolyabb összetűzésünk vele, ugyanis én megfogtam a nyakörvét, hogy ne menjen oda a többiekhez, ő pedig megfogta a kezem, csak ő durvább volt. Életem első kutyaharapását tőle szenvedtem el. Mi ez ha nem történelem?!
Ezután jobbnak láttuk, ha inkább egyedül él, így napközben kennelben, éjszaka szabadon lehetett, egyes egyedül. Ez pár évig így volt, ivartalanítás után is meglehetősen nehezen csitult, nem mertük más kutya mellé rakni. Szépen megtanulta a napi rutint, és jött-ment, szófogadó volt, mígnem egyszer főtt sonkát kapott vacsorára. Na onnantól kezdve baj volt, mert nem tudtuk kihozni az udvarból, ugyanis a főtt sonkája csontját védte...
Több gondozó fondorlatos munkájának eredménye, hogy sikerült megszerezni a cupákot, így Kefe ismét kezelhetőbbé vált.
Teltek múltak a hónapok, és Kefe nagyon jól megszokta a kétlaki életet, amikor is egy téli reggel egyik gondozónk nyakig beöltözve, kapucniba akarta betenni a helyére. Kefe nem ismerte meg a gondozót, így a télikabátnak annyi lett...
Aztán egy új gondozónknak akadt vele nézeteltérése, akitől meg akarta szerezni a talicskán lévő húsosládányi kaját. Új gondozónk nem tudta, hogy Kefének érzékeny pontja az evés, így a merőedénnyel próbálta onnan eltolni, mire Kefe teljesen felháborodva elkezdett vele keménykedni, ő megijedt, elesett, Kefe pedig szépen leszedte róla a kabátot mire a másik dolgozó megfékezte.
Hozzáteszem, nekem volt vele a legkomolyabb összetűzésem, mindenki más megúszta ruhaszaggatással, az viszont rendszeres volt az első években.
Miután több dolgozót is sikerült az úrnak levetkőztetnie, azért minden új dolgozóhoz is eljutott a híre szájról-szájra, így azután meglehetősen nagy tisztelet övezte őt. Idővel persze a hormonok csitultak, Kefe sokat nyugodott, így a nagyudvar lakója lett, és sok más kutyával együtt tudott élni, de azért mindig tartotta a távolságot, mint egy igazi domináns kutya. Mindenki egyre jobban megszerette, megtanultuk a rigolyáit, ahogy ő is a miénket. Volt akit közelebb engedett magához, míg másokkal tartózkodóbb volt. Akiket jobban ismert, azoktól elfogadta, ha rászólnak, míg másoknak egyenesen tilos volt, mert egy erősebb rászólás bizony következményekkel járt nála.
Imádott sétálni, imádott enni. Szeretett úrnak lenni, érezni, hogy különleges. Az is volt, hiszen ő minden éjszaka az átadóban aludt, egyedül. Neki ez volt a hóbortja. Kitűnni mindenki közül. A kozmetikát nem szerette, de némi mormogás mellett egészen együttműködő tudott lenni. Csudajól állt neki a rövid frizura! Mondjuk a hosszabb szálkás szőr is...
Ha valakit szeretett akkor odabújt hozzá, ráült, és hihetetlen gyorsasággal mozgatta a kis csutak farkát. Emlékszem, nem is olyan régen, egyik délután, amikor ő már az átadó udvarba vonult, bejött hozzám az irodába, és kilopta a táskámból a banánomat. Nem ette meg, csak a móka kedvéért, pedig odaadtam neki.
Imádta a szálkás szőrét fésületni a kerités rácsaival, végigvonult, és úgy támaszkodott a kerítésre , hogy szinte meg is hajolt a súlyától.
Aztán úgy egy hete kicsit lassúbbá vált. Kezdetben azt hittük, hogy a meleg viseli meg a szervezetetét, ahogy annyi más kutyának is.
Aztán hétfőn nagyon zihált, így dr. Farkas Attila kijött a menhelyre, és ellátta, kizárta a szívbetegséget. A szuriktól átmenetileg javult, de a csütörtöki röntgen porrá zúzta minden reményünket. Tüdődaganatot állapított meg az orvosunk, és engedtük, hogy méltóságteljesen távozzon közülünk. Úgy, ahogy az egész életét élte.
Hétfő
Cocoval ivartalanításra készülődtünk dr. Sebő Ottó rendelőjébe, ugyanis nála is fennáll a gyanú, hogy vemhesen érkezett. Jobb elejét venni a bajnak, és megelőzni, hogy még több kutya szülessen erre a világra.
Közben, ahogy bevezetőmben is írtam, Kefe sajnos nagyon elkezdett nap közben zihálni, így dr. Farkas Attilát kértük, hogy siessen a segítségünkre, hiszen az autó éppen Makón volt Cocóval. Kefe egy halom szurit kapott, amit holnap is meg kell kapnia. Ha állapota számottevően nem változik, akkor csütörtökön be kell vinnünk röntgenre. A szívbetegséget, amire első körben gyanakodtunk, kizárta az orvosunk.
Kedd
Kondnak elég régóta volt gazdijelöltje, aki egy héten egy vagy két alkalommal látogatta, így ivartalanítás után nem is került vissza a helyére, hiszen már megbeszéltük az örökbefogadás dátumát is. Egyetlen pici részlet nem került még a helyére, a leendő gazdi nem hozta a főbérlő írásos hozzájárulását a kutyatartáshoz. Aztán Kond gazdajelöltje eltűnt, ekkor már éreztük, hogy a megannyi látogatás, ráfordított idő felesleges volt, ismét csak a kutyáktól csalták ki az időt...
Aztán megszólalt a telefon, nem volt hozzájárulás, és ő is átgondolta, túl nagy neki a Kond, így visszalép.
Megértjük, persze... Az első, vagy a második találkozás után. De nem akkor amikor már az örökbefogadás dátuma is meg volt beszélve...
Ilyenkor a legfájóbb az elszalasztott idő, amikor gazdijelölteket kergetünk, akik nem is léteznek...
Két tanulsága van a történetnek: az egyik, hogy a főbérlői hozzájárulást első alkalommal fogjuk kérni, és pont.
A másik, hogy Kondnak tartozunk annyival, hogy kedves természete és balszerencsés helyzete miatt azonnal új helyet keressünk neki, hogy ne várakozzon tovább egyedül.
Így Kond a nagyudvarba költözött, ahol rögtön talált magának pajtikat is. Ő biztos azt gondolja, hogy erre megérte várni...
Szerda
Délelőtt két nagyon szomorú sorsú kutya érkezett hozzánk a menhelyre. Szuzi és Alex sülve-főve együtt voltak, boldog gazdis életet éltek egészen kicsi koruk óta. A gazdi a gyerekeinek tekintette őket. Ez így is volt az utolsó pillanatig, gazdájuk tragikusan fiatalon hunyt el, valószínűleg emiatt nem rendelkezett imádott kutyái sorsa felett.
Szerencsére a jószándékú szomszéd a kezébe vette a kutyák sorsát, és minden nap lelkiismeretesen etette őket. A gazdi volt munkatársai is összefogtak, ők kezükbe vették a kutyák sorsának irányítását, és voltak olyanok, akik szintén kijártak a kutyákhoz ellátni őket.
Mindenki attól tartott, hogy a kutyáknak bántódásuk esik, így mihamarabb megszerezték az örökösök aláírását a lemondó nyilatkozatra, és a kutyák már jöhettek is a menhelyre. A dolgozók gyűjtést is szerveztek a két kutyus támogatására, amit át is utaltak nekünk. Ezúton is köszönjük szépen amit a két kutyus érdekében tettek, ahogy az anyagi támogatást is!
Csütörtök
Lili, aki önkéntesünk és dolgozónk is egyben, ma összefogott Melindával és az előkészítőben található tárolószekrényekben tettek álomszép rendet. Még fel is cimkézték, hogy mit hol találhatunk.
Közben egyik gondozónk Kefével indult meg röntgenre dr. Farkas Attilához. Sajnos a röntgen egyértelműen egy teljes tüdőre kiterjedő daganatot állapított meg, így mást nem tehettünk, el kellett őt engednünk. Ahogy a bevezetőmben is írtam, mintha a menhely lelkének egy részét veszítettük volna el vele, mert ennek a menhelynek bizony lelke van! Nem is akármilyen!
Dr. Farkas Attila ezután a menhelyre is eljött, hogy a heti kutyaoltások se maradjanak el, hiszen bármennyire is szomorúak vagyunk, a benn élő kutyáknak szükségleteik vannak, és ehhez az oltás is hozzátartozik. Most 7 kombinált oltás mellett 4 mikrochipet és 10 veszettség elleni oltást osztott ki az állatorvosunk.
A mai napunkba némi fénysugarat Mici hozott, aki ma végleg búcsút intett a menhelynek, és tündéri új családjával Tatabányára költözött.
Két újabb lakóval lettünk közben többen:
Lujzika, a mindig jókedvű kis tüneményes kutyalány gazdája betegsége miatt került a menhelyre, mert a hozzátartozók nem tudták őt vállalni.
Pedró pedig azért került a menhelyre, mert idős gazdája otthonba költözött. A fiatal kis örökmozgó pedig teljesen magára maradt. Igen, az otthonba költözés, mint leadás oka újra és újra előjön a menhely életében. És az esetek zömében a hozzánk kerülő kutya alig pár éves. Az ilyen kutyák neveletlenek, nehezen kezelhetőek, nem szocializáltak, itt találkoznak először más kutyával, és itt ismerkednek meg először azzal a ténnyel, hogy vannak szabályok. Az idős emberek és családtagjaik szinte kivétel nélkül kölyökkutyát keresnek, és ennek a hibának mindig a kutya fizeti meg az árát. Nap nap után érkeznek a hívások, hogy idős, sokszor már mozgásában is erősen korlátozott személyek akarnak ellentmondást nem tűrve pár hetes vagy hónapos kutyát. Nincsenek illúzióim, ugyan nem tőlünk, de biztosan szerezni fognak kölyökkutyát valahonnan, akik pár év múlva jó eséllyel már a menhelyen lesznek. Fiatal családok nagyon szívesen fogadnak be 10 éves kutyákat, míg az idős emberek tántoríthatatlanul ragaszkodnak a pár hónapos kölyökhöz.
Péntek
Fanta kutyánk gazdijelöltjei olyan lelkesen, pontosan, nagy-nagy szeretettel jártak minden héten kétszer a választottjukhoz, hogy órát lehetett volna hozzájuk igazítani. Ma végre eljött a nagy nap a számukra is, hiszen Fanta az oltási program végére ért, így ő a hosszú hétvégét már új gazdijaival töltheti.
Csöpi kutyánk egy kicsit messzebbre, Budapestre költözött, ahol egy hozzá igencsak hasonló kutyusnak lesz kis barátja a mindennapokban.
Lili ma is hasznosan töltötte a szabadidejét, Bobit kozmetikázta meg, és mi tagadás, Bobi rettentően élvezte, hogy végre egyedül ő van a középpontban.
Talán sokan emlékeznek a kübekházi határátkelőnél kidobott kiskutyák történetére. A határátkelőnél valaki kidobott egy anyakutyát kölykökkel, és ahogy az lenni szokott, a csapat felét az emberek szétosztogatták egymás között, a másik rész meg jöhetett be a menhelyre. Már akkor éreztük, hogy ez a történet itt nem ért véget.
A kiskutyákhoz pár héttel később csatlakozott egyik testvérük, akit korábban valaki hazavitt, de csipkedte a gyerekeket, úgyhogy szélnek eresztette. Mi több, más tesókat is megtaláltak az út szélén, de nekik egy kedves állatbarát gondját viseli, és lelkiismeretes gazdit keres számukra.
Most pedig a kis népes családhoz csatlakozott az anyakutya is, ugyanis neki sem sikerült biztos helyet találni. Akela több macskára is rátámadott, és ami azt illeti eléggé szeret magának külön programot szervezni a kerítésen kívül. Úgyhogy szép lassan beszivárgott a menhelyre a népes család szinte minden tagja. Szomorú...
Szombat és Vasárnap
Kozmetikus önkéntesünk, Vanda ma Jockey és Vacak frizuráját igazította nyáriasra, ráadásul Jockey felettébb elégedett is volt az eredménnyel, lelkesen pózolt a kozmetika után az új bundával.
Egyik önkéntesünk, Niki szombaton nyakába vette Kiskundorozsmát és befogta azt a riadt kutyust, aki már hetek óta kószál a központban. Néha eltűnik, majd újra előkerül. A kutyusban természetesen nem volt chip, ráadásul teljesen be is volt pánikolva az autóban, majd itt a menhelyen is. Látszódik rajta, hogy régóta kóborol, tele van apró karcolásokkal, és nagyon csapzott a szőre. Mi Izsinek neveztük el őt.
Délutánra is akadt programunk, amellett hogy gondozóink nagytakarítást csináltak a menhelyen. A Volán telepről érkezett segélykérés, besétált hozzájuk egy idős németjuhász, aki elmondásuk szerint nincs túl jó állapotban. Megitatták, mert ki volt tikkadva, de ott nem maradhat. Megindult a szervezkedés, hogy hogy tudunk segíteni, hiszen ha a kutya valóban rossz állapotban van, akkor csak itt lehet esélye.
Egyik dolgozónk lóhalálában kiment érte, és hát a dolgozók nem túloztak, nincs valami fényes állapotban. Jól táplált ugyan, de nagyon elhanyagolt. A legyek kicsípték a fülét, és egy kézilabda nagyságú emlődaganata van, ami azért nem egyik napról a másikra szokott odanőni. Mi magunk is meglepődtünk, amikor a chipleolvasó jelzett. Igen ám, de ettől nem lettünk okosabbak, ugyanis ismét sikerült belefutnunk egy regisztrálatlan chipes kutyába...
Nem volt mit tenni, a kutyust elneveztük Diusnak, és várunk, hogy előkerüljön a gazdi, hátha tud egy meglehetősen jó indokot arra, hogy mi történt ezzel a szegény kutyával.
Hozzászólások