Kutyamesék 2022. márc. 14-20.

A múlt heti blogom bevezetőjét ott hagytam abba, hogy miként kerülnek gazdás kutyák a gondozásunkba, illetve milyen okkal mondanak le róluk. Kiemeltem, hogy sok esetben a saját gazdája úgy tekint a (volt) kutyájára, mint egy tárgyra, egy felesleges teherre, amitől meg kell szabadulni.

Hozzáteszem, ez még mindig a legjobb verzió (sajnos), hogy veszi a fáradságot, és segítséget kér, nem pedig a helyi kocsmában próbálja megoldatni a problémáját másokkal pár kupa pálinkáért. Lássuk be, ez még ma is ma is sok esetben bevett stratégia, de nem kívánom kifejteni bővebben, mindenki tudja miről van szó.

Vannak napok amikor a menhelyen szinte egész nap csörög a telefon, és egyéb teendőink mellett a telefonálók tájékoztatása is a feladatunk, ha információt kér, vagy éppen segítséget. Sok esetben azonban a tizennyolcadik telefon után igen nehéz nyugodtnak maradni, amikor a segítséget kérő éppen a lelkiismeretére próbál az állatvédőnek hatni. Vagyis, hogy minden fog történni a telefonáló kutyájával, ha én az állatvédő, nem cselekszem rögtön. És természetesen mindez az állatvédő lelkén szárad.

És aztán vannak olyan esetek, amikor ezekkel, vagy hasonló helyzetekben itt élőben, a menhely kapujában kell megbirkózni. 
A hét eleje a hosszúhétvége miatt kicsit csendesebbre sikerült, ami a telefonálókat illeti, de aztán a hét második felében szépen növekedett a hívások száma, és ahogy említettem, előfordul, hogy a telefonáló sem együttműködő. 

Egy ilyen, nem éppen sima napon érkezett hozzánk egy idősebb házaspár, aki begurult a karanténajtóhoz, majd dudálni kezdett. A dudálást általában úgy érdemes érteni, hogy dudál egy rövidet, majd ha 4 másodperc múlva még nincs ott senki, akkor szabályosan ráfekszik, és addig nyomja, amíg valakit nem lát felbukkanni. Általában ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy a fél menhelyet felverje. Ha valaki még a hosszú dudáláshoz is türelmetlen, akkor tudja fokozni, hiszen a hosszabb dudaszót sok röviddel szakítja meg, mintha legalábbis nekünk játszaná valaki a kivonulós zenét.
Persze nem akartam ilyen hosszú időt fecsérelni a dudálásra, de ezért érdemes megemlíteni, hiszen ebből már a társalgás minőségére is lehet következtetni.

A fent említett esetben nem volt semmi komolyabb zenei aláfestés, pusztán jelezték, hogy megérkeztek, majd türelmesen megvárták, hogy a kocsihoz menjek. Itt is van több típus: aki a kocsiból félig kiszállva még mindig a dudát nyomja, vagy az, aki kiszáll, és idegesen sétálgat, hogy mikor vánszorgunk oda. Illetve vannak azok, akik ki sem szállnak, majdnem mi nyitunk nekik ajtót.
Említett vendégeink a türelmesebb kategóriába tartoztak.

Őszintén szólva egyáltalán nem is voltak udvariatlanok, egy teljesen átlagos házaspár, sokkal inkább a mondandójuk, és nem a viselkedésük volt az, ami megdöbbentett.

A saját, elveszett kutyájukat keresték, aki mikrochippel ellátott, tehát még egy szavunk sem lehet. A történet, hogy a házaspár elköltözött az eddigi lakhelyéről, ahová a kutya is regisztrálva volt, mert eladták a házat. Új helyre költöztek, több faluval távolabb, a kutyát pedig úgy tűnt, hogy vitték is magukkal, ami szintén nagyon dicséretes. 

A gond ott kezdődött, hogy a kutya lelépett az új helyről, azóta nem találják, és abban bíztak, hogy talán itt lehet. Tekintve, hogy chipelve van a kutya, így tudnánk róla, ha nálunk lenne, illetve leírás szerint sincs hasonló kutyánk, így azt javasoltam, hogy keresgessék tovább, hátha meglesz, mi értesítjük őket.

Igen ám, csakhogy kiderült, hogy a lakcím a régi lakcím, ami jelen állapotában egy üres ház, valamint a chipbeültetéskor ők nem adtak meg telefonszámot. Ez jelentősen lassítja, vagy rontja a kutya hazakerülésének az esélyét. Főleg így, hogy nincs telefonszám, és el is költöztek már onnan. 

Javasoltam, hogy keressék fel az állatorvosukat, adják meg az új címüket, illetve egy telefonszámot, így legalább máris megnőnek a kutya esélyei arra, hogy hazajusson. Csakhogy ők láthatóan ezt nem akarták, vagyis inkább azt mondanám, hogy kényelmetlennek érezhették, hogy még nekik kell utánajárni a dolgoknak. Jeleztem, hogy ha ezt nem teszik meg akkor a kutya nem igazán tud majd hazajutni, esetleg szerencsével. 
Ekkor jött a mondat, amitől éreztem, hogy emelkedik a vérnyomásom: hát akkor ők itt már nem tudnak mit tenni!

Újra elismételtem, hogy az egyetlen, aki ebben az ügyben bármit is cselekedni tud, az ő maga. Persze valahol éreztem, hogy ők már az előző mondatnál végleg lemondtak a kutyájukról. A következő kérdésük pedig az volt, hogy ha már itt vannak, akkor szétnézhetnének-e, mert akár vinnének is kutyát. 

Értetlenül állok a dolgok előtt, hiszen azért jöttek ide, mert eltűnt a szeretett kutyus otthonról, majd itt a menhelyen, őt keresve hirtelen már meg is gyászolták, és készen álltak az új kutya fogadására. 

És vajon mi történne, ha mondjuk az új kutya is megszökne otthonról? 
Keresnék néhány napig, majd jelentkeznének újabb kutyára?

És mi történne, ha a menhely örökbeadna ilyen családoknak kutyát?
Sokkal jobban haladna a befogadás, de valóban állatmentés volna, amit tennénk?
Nem hiszem!
Csak egy látszat tevékenység, hiszen akkor több kutyát tudnánk "eltüntetni" az utcáról, de ugyanennyi kutya kóborló életmódjához járulnánk hozzá. És nekünk nem az a célunk, hogy az összes kutyát "eltüntessük", hanem az, hogy a védenceink életét örökre megváltoztassuk.

Hétfő
Wolf és Rex pár hete érkezett hozzánk, hat másik társukkal együtt. Akkor már leírtam a történetüket, egy másik állatvédő szervezettől érkeztek, akik ki tudja hogy átmenetileg, vagy véglegesen, de felfüggesztetették a tevékenységüket. Ők ketten nagyon jól kijönnek egymással, ahogy két másik társuk, Pufi és Néró is igazán kedves kutyák, ráadásul jól érzik magukat nagyobb társaságban. Mivel nagy a mozgásigényük, így a nagyudvarban kaptak helyet, ahol kezdetben kicsit megilletődtek, de szép lassan sikerült belakni az új otthonukat. Önkéntesünknek, Dedovic Noéminek köszönet a fotóért.

Kedd
Folyamatosan költöztetjük a karanténidőt letöltött kutyákat a menhely azon részébe, ahol az élet kicsit izgalmasabb. Ahol társaságban lehetnek, ahol láthatják mi történik körülöttük, ahol kijárhatnak játszani a társaikkal az udvarra. Kis cingár Omegánk például múlt héten költözött be Kapus mellé, miután Kapus eddigi társa, Crital gazdisodott. Omega is, Kapus is nehezebb eset, így elég rosszul kommunikáltak egymással az elején. Nem is voltunk biztosak benne, hogy sikerül összebarátkozniuk, így nyitott kérdés volt, hogy együtt maradhatnak-e. Végül szerencsére megtanulták egymás kommunikációját, így egyre jobban sikerült összebarátkozniuk. Sajnos Omegát eléggé megviselte a karanténlét. Az egyébként is vékony kutya folyamatos stresszben volt, de amióta a nagyházba költözött, és lehetősége van a fölös energiáit levezetni, már sokkal kiegyensúlyozottabb. Sajnos egy ilyen nagytestű, energikus kutyus nálunk is nehezebben talál gazdit magának, pedig mindannyian tudjuk, hogy az volna számára az igazi.

Szerda
Szuszu éppen, hogy csak beérkezett a menhelyre, máris alaposan felborította a napirendünket. A vemhesség jeleit tapasztaltuk nála, így mihamarabb orvoshoz szerettük volna juttatni. A hosszú hétvége persze ezt keresztbe húzta, ma viszont dr. Krajcsovics László elvállalta a műtétet. Sajnos Szuszu vemhessége nem is volt egyszerű, veszélyes volt a számára, ami persze ránézésre egyáltalán nem látszódott. A műtét komplikált volt, erősen vérzett, de szerencsére összességében jól sikerült. Szuszu most lábadozik, ami azért vélhetően hosszabb folyamat lesz.

Csütörtök
Rendszeres olvasóink már szinte kívülről mondják, a csütörtöki nap állatorvosos nap. Ez most sem történt máshogyan:
Menhelyünk állatorvosa, dr. Farkas Attila ma 5 veszettségi oltás mellett 14 kombinált oltást, valamint 6 mikrochipet osztott ki. 
Szorgos kezű önkéntesünk, Melinda ma is egész napját menhelyi önkénteskedéssel töltötte.

Kutyák is érkeztek hozzánk, ami az egyébként is eseménydús csütörtököt még pörgősebbé tette.
Egy egyetemista lány egy pár hetes kölyökkutyát talált albérlete udvarában, és megsajnálta, magához vette. Igen ám, de a szabályzat nem teszi lehetővé kisállat tartását, így a kutyusnak mennie kellett. 
Az egyetemista hölgy tőlünk kért segítséget, és bár iszonyú nehéz szívvel, de behozta a kicsit, hogy tovább gondoskodjunk róla. A lány láthatóan sokkal jobban kötődött a pár napja talált kutyushoz, mint azok a gazdák, akik saját kutyáikat adják le a menhelyre. A pici a megmentőjétől a Faust nevet kapta, mi pedig megtartottuk a nevét.

A Máltai Szeretetszolgálat kért tőlünk segítséget néhány hete, ugyanis egyik gondozottjuk elhalálozott, és magára maradt az üres telken úgy nagyjából tíz kutya. Még ők sem tudják pontosan mennyi. Ennyi kutya elhelyezése nem kis feladat, szervezést igényel. Ma az első négy kutyust fogadtuk. Sajnos őket sem tudjuk együtt karanténozni annak ellenére, hogy kistestűek, mert az egyik kutyus lány, a többi pedig fiú. Tekintve, hogy a kislány is hamarosan ivaréretté válik, így nyilván ivartalanításig sem célszerű együtt lakniuk.

Természetesen a többi kutyus elszállásolása is folyamatban van, de ahogy mondtam, ez szervezést igényel.

Péntek
Pille kutyánknak nagy napja volt ma, mert egy nagyon kedves család, akinek előző kutyája is tőlünk volt, ma örökbefogadta őt. Sajnos előző Tappancsos kutyájuk halálát mai napig nem tudták feldolgozni, de bízunk benne, hogy Pille valamennyire be tudja tölteni ezt az űrt. A család mindennel készült, hogy Pille a lehető legnagyobb kényelembe érkezhessen új otthonába.

Ordas, avagy Zeusz is hazakerült. habár ő eredeti családjához került vissza, miután elkóborolt, és lejárt a megfigyelési idő. Zeusz egyébként vak, idősebb kutya, de gazdái mégis igényt tartottak rá. Igen, ezt manapság már fontos hangsúlyozni. Hozzáteszem, külön öröm számunkra, hogy az újratalálkozás boldog volt, Zeusz szabályosan repkedett az örömtől, hogy újra találkozhatott a családjával. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy megérte, hogy a kutyus hazakerült. 

Sajnos korábbi blogjaimban már beszámoltam olyan esetekről, amikor az újratalálkozás a kutya részéről boldogság helyett félelmet váltott ki.
Ilyenkor tehetetlenek vagyunk, hiszen törvény szerint vissza kell adnunk a kutyát a jogos tulajdonosának annak ellenére is, ha mi ezzel nem értünk egyet.
Szerencsére azonban Zeusz történetének boldog befejezése lett.

Szombat és Vasárnap
Korábban egy szervezettől hivatalos úton mentettünk 21 kutyát. Sokaknak már sikerült is gazdit találni, és ma egy újabb kutyus gazdisodott közülük. Enzó mától Budapesten fog élni. Sok boldog együtt töltött évet kívánunk!

És ha már a más szervezettől átvett kutyusoknál tartunk: Korábban egy másik, közeli szervezet is segítséget kért tőlünk. Akkor négy mudi jellegű kutya érkezett hozzánk tőlük. Kedvesek, de nagyon félénkek, és láthatóan elég rosszul szocializáltak. Ők többedmagukkal egy tanyán éltek korábban, nagyon rossz körülmények között.

A hétvégi kutyasétáltatás alkalmával nekik is lehetőségük van egy picit gyakorolni: szétnézni a nagyvilágban, ismerkedni, megtanulni pórázon sétálni. Továbbá önkéntesekkel ismerkedni, akik mindenféle finomsággal próbálják őket levenni a lábukról. Az alábbi képet egyik önkéntesünk készítette Laskáról, aki a sétáltatást és jutalomfalatozást nagyon élvezte. Megállapítottuk, hogy bizony mudi mellett valószínűleg tasmán ördögök is lehettek a felmenők között. 
Ugyan ki ne tudnak beleszeretni egy ilyen csábos mosolyba?

Linda