Kutyamesék 2024. szept. 2-8.

Nagyon felemás érzéssel fogok neki ennek a blogírásnak. Két történetet is szeretnék elmesélni egy kicsit hosszabban,hogy jobban megérthessék az olvasók,hogy mi történt. Így tehát a blogomban most két beszámolót,vagyis inkább két témát szeretnék feszegetni. Nem írom le előre a két történet lényegét, inkább a napi események között szeretném kifejteni a gondolataimat a témával kapcsolatban.
Azt mindenképpen elöljáróban elmondanám,hogy ezek a történetek az én szemszögemből íródtak,az én véleményemet tartalmazzák.

Hétfő
Talán kicsit később,mint kellene,de most választottuk le véglegesen Nina kutyánkat a kölykeiről. A kutyacsalád Baksról érkezett csonttá fogyva, telis-tele bolhákkal és férgekkel. A kölyköknek akkor nagyon nagy szükségük volt az anyjukra,nem feltétlenül fizikailag,inkább pszichésen,mert ők elég bizonytalanok voltak,míg Nina nagyon kedves és bújós. Nem volt könnyű életük egész idáig,így aztán úgy döntöttünk,hogy tovább együtt tartjuk a családot,mert erre van szükségük. Most aznnban már Nina nagyon ekezdte unni a kölyköket, egyre inkább elszeparálódva tőlük, a kutyaház tetején pihent. A kicsik sem hiányolták már az anya fizikai jelenlétét,így aztán véglek külön költöztek. A szeparációnak köszönhetően Nina csodás jelleme is ki tudott bontakozni. Ő egy csodálatos, tisztaszívű, kedves kutya,akinek a világon semmi másra nincs szüksége,csak az,hogy valaki egy kicsit rá figyeljen, őt szeresse. Egy egészen kivételes kutya.

Kedd
Múlt héten hírt adtam róla,hogy Kenó kutyánk gazdisodott,aminek szívből örültünk. A gazdik nem éppen a szomszéd városban laknak,mégis lelkiismeretesen látogatták, alig várták,hogy hazavihessék. Ugyanakkor kicsit hosszabbra nyúlt Kenó gazdisodása,mert a családnak programjaik voltak. Ez azt jelenti,hogy Kenó tovább várt a gazdisodásra,mert ugyan kiválasztottk,de később vitték el.
Múlt héten pénteken azonban ő is a családjához költözött. Még semmilyen beszámolót nem vártunk, hiszen még csak pár napja költözött el tőlünk. Így aztán derült égből villámcsapásként ért a telefon reggel,hogy a gazdik vissza szeretnék őt hozni beilleszkedési problémák miatt.
Tekintve,hogy a gazdi maximálisan eltökélt volt a visszahozatal kapcsán,így nem eresztettem bő lére a beszélgetést,kértem,hogyha így döntöttek,akkor mihamarabb hozzák őt vissza.

Természetesen nem hagyott nyugodni,hogy ugyan milyen beilleszkedési problémára gondol a gazda,hiszen még jóformán fel sem tudta mérni a környezetét,nemhogy beilleszkedni.

Valahogy a találkozás, a feltett kérdésekre a válaszok egyáltalán nem nyugtattak meg. Először azt éreztem,hogy mindinkább Kenót hibázatta a történtekért,később pedig azt,hogy inkább szabadulni akar a kínos kérdésektől,és menni akar tovább.
Pedig a visszakerülésének valós okai nagyon fontosak! Erre felhívtam a gazdi figyelmét is. Elsősorban azt nem értem,hogy milyen jóvátehetetlen hibát követett el ez a kutya pár nap alatt,amiért nem jár neki folytatás.

Mint elmondta, Kenó nem tudott beilleszkedni,és állandó depresszióban élte a napjait. Csak feküdt,kedvetlen volt,és alig akart enni. Ugyanakkor eldobott félmondatokból éreztem,hogy van más is a háttérben,amit nekünk fontos megtudni,hiszen a további gazdikeresés szempontjából ezek lényeges információk. Mint kiderült, Kenó nem kedvelte a macskákat, ami nekünk azért is volt több,mint meghökkentő,mert mi a menhelyi cicákkal a gazdisodás előtt már leteszteltük őt,és minden rendben volt.

Erre fel is hívtam a gazdi figyelmét,mire a történet már egy kicsit élesebb fordulatot vett. Eddig Kenó hibáiról szólt a történet,mert nem tud beilleszkedni,nem jön ki a cicákkal, emiatt nem lehet otthon hagyni,hiszen féltik a gazdik a cicák egészségét,ami érthető is.
Ugyanakkor a történet végén kiderült,hogy nem is annyira Kenó a hunyó a történetben,hanem épp az otthoni cicák,akik ez alatt a pár nap alatt galád módon nem szerették meg a kutyát. Vagyis inkább féltek,rettegtek a kutyától,és felköltöztek a szekrény tetejére,onnan fújtak,és visítottak,ami különösen éjszaka élhetetlenné tette a család életét. Ráadásul nem merték őket egyedül hagyni,mert attól féltek,hogy Kenó bántani fogja őket, amire azért aligha került volna sor, több okból. Ha depressziós,és csak fekszik,aligha foglalkozik a cicákkal.

Ha a cicákat zavarja pár nap után is, az nem meglepő,idejük sem volt összeszokni. Mivel a macskák nem jöttek le a magasból,ő aligha tudott volna felmászni a szekrény tetejére ismerkedni.

Bárhogy is volt,jobb,hogy visszakerült,hiszen még esélye sem volt megszokni az új helyét,tehát nem okozott a számára nagy lelki törést,hogy valaki,akiben bízott cserben hagyta. Viszont bennünk,akik új gazdit keresünk a menhelyi kutyusoknak,igenis nagy lelki törést okozott. És ezek a törések, a bizalmatlanságok oda vezettek,hogy nehezen adunk örökbe, sokat kell tenni az örökbefogadott kutyáért. Így aztán egyrészt folyamatos vádak érnek bennünket,hogy mi csak "tartjuk" a kutyákat, hogy "kéregethessünk" velük.

Ez nem igaz! Csak nem szeretnénk a védenceinket olyan helyzetbe juttatni,mint Kenó,akinek nem okozott ez a kiruccanás semmilyen törést,de ha több idő telik el,akkor okozhatott volna. Ezek a történetek vezettek oda,hogy az örökbefogadás évről évre szigorodik,hogy több látogatást is kérünk,és mindenre kíváncsiak vagyunk. Ez az érdeklődők szemében gáncsoskodásnak, felesleges kötözködésnek, fontoskodásnak tűnik. Emiatt csalódottnak, arrogánsnak gondolnak minket,vagy csak egyszerűen úgy érzik,hogy megnehezítjük az életüket a lehetetlen hozzáállásunkkal. Ugyanakkor ez nagyon kétélű dolog,hiszen mi csodás családoknak érezzük azokat embereket,akiknek örökbe adunk,ugyanakkor ilyenkor borzasztóan összezavarodunk,mert már mi magunk sem tudjuk,hogy kiben bízhatunk? Kire tudjuk bízni az eddig általunk nevelt kis védencünket, ahol teljes biztonságban, nagy szeretetben élhet?

Szerda
Múlt héten beszámoltam Tináról,hogy sürgősen állatorvoshoz kellett vinni kicsi,apró de folyamatos köhögések miatt. Sajnos kiderült,hogy aggodalmunk nem volt ok nélküli,ugyanis a vizsgálat kiderítette,hogy Tina tüdőgyulladást kapott. Rögtön felírtak neki gyógyszereket,amit azóta is szed,és elkülönítve pihen a betegszobában. Nos, Tina már újra a régi,és nagyon unja a bezártságot,de egyelőre a saját,és a többi kutya érdekében benn kell,hogy maradjon a betegszobában.

Menhelyünk állatorvosa, dr. Farkas Attila most is,mint minden szerdán kilátogatott a menhelyre a szokásos heti vakcinázásra. Most 2 veszettségi-kombinált, 5 veszettség elleni oltást, 7 kombinált oltást, valamint 7 kennelköhögés elleni vakcinát osztott ki.

Csütörtök
Ha már beszámoltam Nina életéről,és az ő személyiségéról,akkor úgy igazságis,hogy társa, Misi életéről is beszámolok. Misi hasonló körülmények közül,sőt talán még rosszabb helyzetből szabadult. Szintén Baksról mentettük. Ő nagyon félt mindentől,mindenkitől az első napokban. Talán az olvasók még emlékeznek is rá, egy kutyaházban megbújva készült róla az első fotó,ahol mint két cipőfűző,úgy csorgott két oldalon a nyála a mérhetetlen félelemtől és stressztől.
A jó szora, a jutalomfalatra szerencsére ő is nagyon gyorsan oldódott,így aztán megismerhettük a valódi,flelemtől nem gátolt személyiségét. Misi egy nagyon kedves, pörgős,figyelmet igénylő fiatal kutya,aki nagyon vágyik arra,hogy valaki biztonságot adjn neki,és szeresse. Misi óriásit alakult a menhelyen,és ha visszanézzük az első menhelyi fotóját,valamint a mostanit,akkor mindenki láthatja a különbséget. Igen, a két kutya ugyanaz!

Péntek
Ma Boni és Babett nagy napja érkezett el. A két testvérkutyus nagyon szerencsés,hiszen együtt gazdisodtak,így nem is kell elválniuk egymástól. Szerencsés,boldog életet kívánunk nekik!

Szombat és Vasárnap
Ma Boni és Babett másik tesója, Blans is gazdisodott,igaz ő egyedüli kutyusként fog élni,de szintén Szegeden.

Elérkeztem blogom másik fontos témájához,ami az állatbarát embereket nagyon megosztja. Ez pedig az örökölt kutyusok kérdése.
Az emberek egy része azt vallja,hogy igenis az örökös viselje tovább a kutya gondját,ha már egyszer megörökölte a házat.

Az emberek másik része,különösen, akinek ismerőse,vagy ő maga már találkozott ezzel a helyzettel,máshogy látja az örökölt kutya kérdést.

Én csak egy vagyok,aki véleményt alakít,de az igazságot valahol a kettő között látom. Példának fel szoktam hozni,hogy mit tud kezdeni egy nagyvárosi fiatal hölgy, aki lakásban él, a nagymama három láncon tartott kutyájával?
Nem várhatjuk el tőle,hogy eddigi életét feladva a puszta kellős közepébe költözzön,hogy növényeket termesszen,állatokat tartson,és gondoskodjon a megörökölt három kutyáról. Nyilvánvalóan egy negyven négyzetméteres lakásba nem viheti be az egyébként sem jól szocializát kutyákat.

Az emberek többsége örül,hogy van lehetősége törvényesen elhelyezni valahol a megörökölt kutyát,sokaknak még az sem gond,ha hozzájárulást kell fizetni. Természetesen azért a legtöbben ingyen megoldást keresnek.

Mi a menhelyen sokszor szembesülünk azzal,hogy az emberek nagyon bántó módon tudnak velünk, illetve a leadni kívánt kutyával viselkedni.
Most azonban ki kell emelnem két örökölt kutyusnak a gondviselőjét,aki olyat tett, ami kicsit visszaadta a hitünket az emberekben. Ő ugyanis megköszönte,hogy ilyen gyorsan fogadtuk a két kutyust, akinek segítséget kért,és azt is megköszönte,hogy vagyunk,és gondoskodni fogunk róluk!
Bizony ez a mai világban már meglepőnek számít,és látszódott rajta, hogy szívből jött, őszintén gondolja!

Brandy és Juditka egy idős bácsi kutyái voltak tisztességes oltási programmal, chippezve,ivartalanítva. A bácsi egészsége megromlott,otthonba került, a továbbiakban pedig a menye a másik városból járt át a kutyákat minden egyes nap ellátni. Haza is vitte volna őket,de a saját kutyus mellett nem tudtak volna még két másik kutyáról is gondoskodni.

A kutyák fiatalok,figyelmeztették is a bácsit,hogy nem biztos,hogy jó ötlet hazavinni két kölyköt. Persze,ahogy sokszor lenni szokott,az idős ember nem hallgatott senkire. Két év múlva pedig az egészsége hirtelen megromlott, a kutyákról pedig a gazdi családjának kellett gondoskodni.
A család szerette,ismerte ezeket a kutyákat. Talán közelebbi kapcsolatuk volt a családdal,mint néhány kutyának a saját gazdájával. A leadás fájdalmas volt nekik,kérdezték,hogy érdeklődhetnek-e a sorsuk felől.

Most nem azt éreztük,hogy a család a leadással megszabadul a gondjától,hanem azt,hogy egy fájó döntést hoztak,hogy nem tudják vállalni,hogy gondoskodjanak róluk. Így teljesen más volt segíteni, most valóban éreztük,hogy hasznos a munkánk. Mert így is lehet segítséget kérni!