Kutyás blog

Ez az idei Karácsonyunk egyáltalán nem hasonlítható az eddigiekhez.
Kezdjük azzal, hogy a koronavírus teljes átformálta a nyitvatartásunkat, a szokásainkat.

Aztán egy másik szervezet vádaskodásának kereszttüzébe kerültünk, ami mindannyiunkat nagyon megviselt. 
És amikor már azt hittük, hogy az idei év viszonylag nyugalomban fog telni, akkor következett ez a hét...

Ezen a héten ismét megannyi segítségre szoruló kutya érkezett hozzánk a menhelyre. A bőség zavarában sajnos ismét nem tudtam kiemelni egyetlen történetet sem, hiszen mindegyik könnyfakasztó a maga nemében. 

Így a bevezető helyett igyekeztem egy kicsit aprólékosabban bemutatni új lakóink élettörténetét. 
Ilyenkor sajnálom, hogy a leginkább érintettebbek a történetben-a kutyák-nem tudják elmesélni az ő szemszögükből a történteket. 

Egy héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a munkánkat, az életünket pokollá teszi egy, vagy több olyan ember, aki mélyen, teljes szívből gyűlöl minket, és azt amit képviselünk.

Ahhoz, hogy mindent megérthessünk a történet valódi arcát, kezdem az elején.
Aki ismeri a munkánkat, az tudja, hogy nálunk a csütörtöki nap különösen nehéz, hiszen olyankor szokott jönni az állatorvosunk a heti vakcinázásra, ami az oltások, chipek, beadása mellett rengeteg adminisztratív munkával is jár.

Amióta az eszemet tudom, mindig voltak állataink, gyerekkoromban is körbevettek a kutyák, bár az merőben más volt, mint ahogy most élek. Felnőtt fejjel már jobban látom micsoda különbségek vannak állatszeretetben, és abban, hogy ki mit ért azon, hogy a kutya családtag.

Gyerekként nálunk az volt az volt a természetes, hogy a kutyák kinn alszanak, illetve a garázsban. Habár mindenem a kutya volt, az akkori kutyáimmal azért nem alakult ki olyan bensőséges kapcsolat, mint a mostani kutyáim bármelyikével. Nem csak nekem, a szüleimnek sem!

A héten szinte özönlöttek hozzánk a segítségre szoruló kutyák. Nem tudom, hogy egyáltalán képes lennék-e kiemelni egyetlen történetet a sok közül, ezért úgy döntöttem, hogy a bevezető helyett a blogomban közlöm a száraz tényeket.
Nem szeretnék kiemelni egyetlen történetet sem, inkább teljes egészében közlöm a hét történéseit.

Fáradtak vagyunk, naponta harcot vívunk. Harcot vívunk olyan emberekkel, akik nem készek meghallgatni minket, akik nem készek együttműködni, akik nem hajlandóak kompromisszumra. 

Minden nap más, de mégis minden egyes napra jut valami, amin emészthetjük magunkat, amin idegeskedhetünk...

Amikor ránk hárítják a gazdák a felelősséget, mondván mi vagyunk az állatvédők, oldjuk meg. Azonnal. Nem holnap, még ma. Mert két nap múlva, egy hét múlva már késő lesz. A kutya sorsa, aki eddig hűen szolgálta, hirtelen "megoldódik". És neki nincs tovább. Mindannyian tudjuk mit jelent.

Sok-sok hónappal ezelőtt meséltem a bevezetőmben egy történetet Belláról, a balesetes kutyáról, akit állatbarátok találtak, és hozták ki a menhelyre, miután észrevették, hogy egy helyben fekszik, nem mozdul. Beérkezésekor kiderült, chipes, van oltása, és az állatorvosunk engedélyezte a z érvényes oltás miatt, hogy a gazdák hazavigyék. 

Úgy érzem, hogy ha ragaszkodom a szokásos heti bevezetőmhöz, akkor ezúttal nem sikerül megfelelően átadnom a gondolataimat, mindazt a sok tényezőt ami befolyással volt rám. Másrészről pedig annyi minden történt a héten, ami kikívánkozik belőlem, hogy mindannyiból lehetne egy hosszabb-rövidebb bejegyzést írni.

Javában zajlik a kedvezményes ivartalanítás az alapítványunknál, és az érdeklődés óriási. Az viszont számomra megdöbbentő, hogy kutyákkal alig jelentkeznek, mindenki cicát akar ivartalanítani. Sokszor beszéljük, hogy talán ennek az az oka, hogy egyre több a felvilágosult gazdi.

Hogy talán az emberek egyre jobban figyelnek a kutyájukra, és a kutyásoknak nincs szüksége a kedvezményes ivartalanításra, mert kedvencük már rég átesett a műtéten.

Drága Fürgi!
Mindannyian tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb, de eljön az a nap, amikor végső búcsút kell vennünk Tőled. Mégis, mindannyian megdöbbenve, hitetlenkedve fogadtuk az utolsó orvosi diagnózist, miszerint vége van, többé már nem élhetsz normális életet.

Mitöbb, talán egy heted van hátra, de az már nem volna élet, így elengedtünk. Még méltóságos teljében, úgy, ahogy mindig ismertünk.

A héten ismét egy szövevényes ügy kellős közepébe csöppentünk, aminek áldozatai, elszenvedői ismét a kutyák voltak.

Jelenleg zajlanak a karantén felújítási munkálatok, emiatt a befogadás is akadozik, hiszen a befogadóképességünk jelenleg kicsi.
Egy önkéntesünk ismerőse nem régiben felkeresett minket két kistestű kutya miatt, akiket el akarnak paterolni otthonról, mert a gazda terhes lett, és láb alatt lettek a kutyák.

Olyan sokszor leírtam már, hogy a munkánk legnehezebb része az emberi oldal. Ugyan nem minden gondozó feladata a kommunikáció, de néhányunknak napi szintű feladat. 

Szinte egymást érik a telefonos hívások, ki örökbefogadás után érdeklődik, ki segítséget, tanácsot kér, van aki a kutyáját szeretné leadni, vagy kóbor kutyát bejelenteni, esetleg időpontot egyeztetni, hogy a kiválasztott menhelyi kutyust látogassa. 

A szokásos heti bevezetőt ezúttal kihagyom, s helyette egy zárszót tennék a blogom végére. Az oka egyszerű, ezt a fejezetet lezárjuk végleg. Az okok, a körülmények, a miértek, és a magyarázat a blogom végén olvasható.

Korábban már egy blogot arra szenteltem, hogy bemutassam a munkánk legnehezebb részét, az emberekkel szembeni konfliktuskezelést.
A héten ismét voltak olyan telefonok, segítségkérések, amire a vérnyomásunk az egekbe emelkedett. 

Az ilyen telefonok mindennaposak szoktak lenni, de az emberi türelmetlenség, a stílus, a hozzáállás miatt néha nálunk is elszakad a cérna.
Ezeket a telefonokat most itt, írásban közlöm, ezzel talán közelebb hozom az olvasót ahhoz,hogy belelássanak a munkánk legnehezebb részébe.

Az a szép a menhelyi életben, hogy a látszat ellenére nincs két nap, ami egyforma lenne. Miközben folyamatosan a jövőnk miatt izgulunk, ugyanúgy tesszük a dolgunkat. 

Az adó 1% Önöknek egy döntés, hogy kinek a munkáját, a fennmaradását szeretnék támogatni. Nekünk pedig maga az élet, és egy jelzés is, hogy jó irányba haladunk-e. 

Két éve nagyon meginogtunk, és tavaly sem volt jó évünk. Óriási hibát követtünk el azzal, hogy mentéseinket nem kommunikáltuk a Facebookon, de ezen idén változtattunk.

Az ember bizony egy önző lény, és be kell valljuk, hogy sok esetben elsősorban magunkat nézzük, nem a környezetünket. Sokszor mások kárára cselekszünk, és most nem arról szeretnék írni, hogy miként viselkedünk embertársainkkal. Ez a blog szempontjából teljesen lényegtelen.

A mostani blogom nem azokról szól, akik kóbor kutyáknak kérnek segítséget, vagy olyanokról, akik maguk is átmeneti otthont biztosítanak bajba jutott négylábúaknak, hiszen őket a segíteni akarás, az önzetlenség vezérli.

A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy Elza, a Kiskundorozsmán hosszú ideje kóborló kutyus a menhelyre került.

Itt kezdődik minden kutya története, akik ugyan múlttal rendelkeznek, de ezek olyan múltak, amiket más emberek mesélnek el nekünk. Valószínűleg teljesen más történetet hallhatnánk, ha a kutyaverzióját is ismernénk.

Sokan nagyon szeretnének állatmenhelyen dolgozni, vagy legalábbis állatok között. Nekem is világ életemben ez volt minden álmom. 

Persze az ember rengeteg gonoszsággal is találkozik, amit a mentett állatok szeretete ellensúlyoz. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy a munkám minden pillanatát élvezem, és ezt nemcsak a magam nevében mondom..

Néha törvénybe ütköző lenne, ha azt tennénk, amit a szívünk diktál.Pedig sokszor érezzük, hogy az lenne a helyes út. Most elmesélek egy történetet, aminek nem lett boldog befejezése.

Miközben a legnehezebb hónapjainkat éljük az évben, folyamatosan érkeznek a segítségkérések is.

Ahogy minden évben, úgy most is anyagi forrásaink végéhez érkeztünk. Nincsenek tartalékaink, folyamatosan azt nézzük, hogy melyik számlát meddig kell befizetnünk, mert bizony ha nem fizetünk akkor nem lesz áram, víz, vagy hulladékszállítás, ami felér egy apokalipszissel nálunk.

Az adó 1% összegét reszketve várjuk, ahogyan annak utalását is, hogy megtudjuk, hogy lesz-e következő évünk, lesz-e folytatás. Mert a tét minden évben ugyanaz: az élet maga.

Néha nagyon nehéz a mindennapi munkával a telefont is összeegyeztetni, amin minden nap hatalmas mennyiségű hívást bonyolítunk. Néha egy-egy hívás teljesen rányomja a bélyegét az egész napra.

Ha nem tudunk azonnal segíteni egy embernek aki megunta a saját kutyáját vagy cicáját, akkor jön az iróniával átitatott kérdés: 

Akkor minek vannak?