Kutyás blog

Mi másról is szólhatna a mostani bevezetőm, mint a Koronavírusról, ami a menhelyi életet is alapjában változtatta meg?

Nehéz úgy blogot írni, hogy a bevezetőm témája talán a következő pillanatban már nem lesz érvényes, vagy nem úgy lesz érvényes. Múlt héten korlátozni próbáltuk a látogatók számát, tekintettel a járványra, hiszen a hétvégék nálunk meglehetősen mozgalmasan telnek. Vasárnapra azonban a rengeteg látogatóból mindössze néhányan érkeztek meg, sokan ki is telefonáltak, hogy bizonytalan időre elhalasztják a látogatást. 

Ha a kutyák beszélni tudnának, és mi megkérdeznénk, hogy mi létük legnagyobb értelme, akkor biztos vagyok benne, hogy a válasz az lenne, hogy legyen egy társuk. A legtöbb kutyának ez valószínűleg egy konkrét személy, a gazdi lenne, illetve egy társuk, hiszen falkaállatok.

Letelt Néró veszettségi megfigyelése a menhelyen, így megkapta a védőoltását. Ő volt az a kutya, aki pár hete megharapta a gazdáját, majd két állatorvos is kiment a helyszínre lefolytatni az ilyenkor kötelező veszettségi megfigyelést. A harapás okára nem derült fény, de időközben Nérót sikerült a gazdájának jól megetetnie csonttal, ami a bélcsatornájában szinte bekövesedett, és csak akkor kért segítséget, amikor szegény kutya már őrületes fájdalmak közepette púposkodott, és nem volt hajlandó enni.

A héten Batu történetét szeretném megosztani az olvasókkal, kiemelve, hogy megannyiszor kaptunk már negatív kritikát azon oknál fogva, hogy beleártjuk magunkat mások mentéseibe, avagy megvárjuk míg mások kikaparják a gesztenyét.

Amikor megnyitjuk a saját közösségi oldalunkat, akkor csupa olyan reklám, bejegyzés, szabadidős tevékenység jelenik meg, ami az adott felhasználót érdekli. Nálam például kutyás kiegészítők, lakásba szerelhető kamerák, gazdit kereső kutyák posztjai sorakoznak egymás mellett.

Nem tudom nem észrevenni, hogy a rengeteg szomorú szemű, gazdit kereső kutya között mennyi bull típusú kutya keres gazdit.

Mi más is lehetne a heti blog témája, mint a felelős állattartás?

Mostanában egyre többen keresik meg a menhelyet, hogy lakásba szeretnének örökbefogadni kistestű kutyust. Az örökbefogadás egy hosszabb folyamat, és mire az összes oltását pótoljuk a befogadott állatnak, ivartalanításon átesik, valamint a szívféregszűrésen, már azt vesszük észre, hogy elillant 3 hónap. Tudom, sok idő, de így egy papírokkal rendelkező, oltott, ivartalanított kutyát vihetünk haza. Fontos a többszöri látogatás, kicsit megismerni a családot, ahogy a családnak is fontos megismerni a kiválasztott kutyát.

A múlt heti blogomat ott hagytam abba, hogy az elmúlt hetek eseményei után csak jó dolgok következhetnek. Aztán hétfő délután ismét fejvesztve rohangáhattunk, mert Liza, aki nem is olyan régen került össze a nagyudvarban lévő kutyákkal, rosszul lett. A tünetek alapján gyomorcsavarodásra lehetett gyanakodni, de nehezítette a helyzetet, hogy Murphy törvénye szerint egyetlen állatorvost sem sikerült épp akkor elérni. Így történt hogy dr. Szigeti Gábor és a csapata vállalta Liza operációját, hiszen velük sikerült a lehető leggyorsabban leegyeztetni a műtétet.

A heti mesém egy idős bácsiról szól, akinek kőből van a szíve, s valójában a mesém is igaz történet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy néni, aki felett eljárt az idő, így két szeretett kutyájának további gondozását a férjére bízta. Az idős férfi azonban hamarosan a költözés mellett döntött, és úgy gondolta, hogy ezt egyedül teszi, a két kutyát sorsára hagyja.

Sajnos azt kell mondanom, hogy az idei év nagyon rosszul alakul a számunkra, pedig még alig kezdődött el. Nagyon azt érezzük, hogy hiába teszünk meg mindent a kutyákért, ez is kevésnek bizonyul, ráadásul néha egy-egy történet óriási energiánkat veszi el.

A héten rengeteg rossz történt velünk, feldolgozni sem volt időnk a történteket. Mégis az egész világ néhány napig egy új lakónk körül forgott, aki beérkezése után pár perccel már óriási vihart kavart az interneten.

Márciusban lesz 8 éve, hogy a menhelyen dolgozom, és biztosan állíthatom, hogy ez idő alatt sokat változott az emberek egy nagy részének hozzáállása az állatokhoz, a kutyákhoz. Egyre több ember keresi fel a menhelyet, hogy szeretne örökbe fogadni egy családtagot, akivel megoszthatja az életét, a mindennapjait, aki társa lehet, akivel kirándulhat, és akinek természetesen helye van bent lakásban. Ma már nem számít öregnek a 2 éves kutya, sőt vannak olyan családok, fiatalok, akik kifejezetten idős, idősebb kutyust szeretnének örökbe fogadni.

Ezen a héten a szokásosnál is sokkal-sokkal nagyobb hajtás volt, ugyanis rengeteg adomány érkezett a menhelyre, amit elraktározni, dokumentálni nem kis feladat, és az adományozók természetesen a menhelyet is megnézték, így szabad pillanata a maroknyi csapatunknak aligha akadt.

A pályázati pénzből felújított udvarok rendberakása is zajlik, közben amikor lehet, költöztetjük vissza a kutyákat, persze előtte a kutyaházakat is vissza kell tenni a helyére.

Ez a hét az Ünnepek előtti nagy készülődésről szólt, vagy kellene, hogy szóljon. A menhelyen rengeteg látogató volt a hét minden napján, szombaton például közel 1000 kg eledel gyűlt össze, amit nem tudunk elégszer megköszönni. Hihetetlen öröm, hogy ilyen nagyszerű hírekkel kezdhetem a beszámolót. Nagyon lehetett érezni, hogy sokan támogatnak minket, a hivatásunkat, a küldetésünket. Szombaton nem tudtunk magunkhoz térni, hogy ilyen sok élelmiszer összegyűlt a kutyáknak. 

Így, a Karácsony közeledtével gyakran eszembe jut egy szívszorító történet, amit bizonyára már elmeséltem Önöknek, a régi olvasók talán emlékeznek is rá. A történet, ami ennyire hatott rám egy meleg nyári napon játszódott, mégis a kezdet valamikor Karácsonyra tehető.

Még viszonylag friss önkéntesként, kellőképpen naivan azt gondoltam, hogy a menhelyre kilátogató emberek jó szándékú, kutyaszerető hétköznapi hősök, akiknek fontos, hogy egy árva négylábút vegyenek magukhoz. Ez a hozzáállás még ma is igen naivnak hangzana, de így visszagondolva akkoriban ez inkább röhejes volt. 

Néha a heti bevezető a blog végére kerül, zárszóként. A hét eseményei is úgy hozták, hogy a hangulathoz, az eseményekhez sokkal jobban passzol egy zárszó. Ezzel is jelezve, hogy egy történet végére értünk, nem vitázunk, mert nincs értelme. Az állatvédelmen belül sokszor nem egyeznek a nézőpontok. Mi mindig igyekszünk a mi szemszögünkből a lehető legjobb megoldást keresni, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel a nézettel mindenki egyetért. A héten ismét bebizonyosodott, hogy ugyanazt a történetet teljesen eltérően értékeljük mi állatvédők, még akkor is, ha elvileg a cél ugyanaz.

A hétvégén újabb patthelyzetbe kerültünk annak köszönhetően, hogy az emberek nem ismerik a kutyájukat, vagy a viselkedésének nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. A történetemben szereplő örökösök ugyan nem ismerték jól az elhunyt kutyáit, valakit meg is kértek, hogy viselje gondjukat, míg hozzánk nem kerülnek, de sajnos a történelem már annyira sokszor ismételte önmagát, hogy muszáj róla beszélnem!

A jövő héten egy nagyobb volumenű mentésbe fogunk bele, így nagyon át kell gondolnunk, hogy hogyan szervezzük át a megüresedett helyeket, hogy az újabb bajban lévő kutyák bejutását a jövő héten el tudjuk kezdeni. Ez szervezést, tervezést igényel, és egyelőre részleteket sem szeretnék elárulni a mentésről, talán csak annyi, hogy szívszorító esetek, és úgy éreztük, hogy nekünk is segíteni kell.

A héten egy igen nagy volumenű projektbe vágtuk a fejszénket, ami az idő szűkössége miatt nem tűr halasztást. Azt sokan tudják, hogy nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültünk idén, ami az adó 1% csökkenésének, és az adósságainknak köszönhető.

Még a jövőt sem nagyon látjuk, így aztán nem álmodhatunk arról sem, hogy bármely részét is korszerűsítsük a menhelynek saját pénzből.

A héten történteket nem szerettem volna bezsúfolni egy bevezetőbe, mert elveszett volna a lényeg, talán így jobban át tudom adni, hogy mi minden történik a menhelyen, miközben az emberek azt gondolják, hogy mi csak ülünk a telefon mellett, és csak a hívásokat várjuk. Lássuk egy kicsit a mindennapokat a mi szemünkkel is...

Hétfő

A félős kutyák a szívemben mindig különös helyet foglalnak el, valószínűleg azért, mert 9 évvel ezelőtt önkéntes koromban egy félelmi agressziós kutyába szerettem bele a menhelyen. Ez a kutya alapjaiban változtatta meg az életem, és soha nem bántam meg az örökbefogadását, még akkor sem, amikor teli szájjal vicsorgott rám. Ő Csibi, menhelyi nevén Csipke, aki már elmúlt tíz éves, és már csak akkor vicsorog rám, ha megkérem, hogy nevessen. Ha valakiben biztos vagyok, hogy soha nem hagyna ott sehol, és minden szavam szentírás a számára, akkor az Csibi!