Kutyás blog

Nem tudok szavakat találni az emberi felelőtlenségre: egy korábban lakásba örökbeadott kutyánkat a Mars téren találják meg, és egy állatbarát párral ez a kutya Makóra utazik, ahonnan mi hozzuk vissza a menhelyre. Közben kiderül, hogy a gazda tovább adta valahogy a kutyát Röszkére, amiről persze nem szólt. Hogy onnan hogyan került a Mars térre, az már rejtély marad. Sajnos az örökbefogadókat csak szúrópróba szerűen tudjuk ellenőrizni, de sokakról rendszeresen hallunk, mert önkénteseink sokszor találkoznak, összefutnak velük.

Akik követik a tevékenységünket, biztosan ismerősen cseng Frici neve, aki a héten érkezett hozzák igen rossz állapotban.
Kiskundorozsmán találta őt egy állatbarát férfi, aki kutyát sétáltatott, és rögtön kérte a segítségünket. Amikor Frici a menhelyre érkezett, már rögtön láttuk, hogy beteg, és bizony a gyanúnk nem volt alaptalan, Fricit megtámadta a parvóvírusos bélgyulladás. 

Amikor egy kutyát örökbeadunk külföldre, akkor jól tudjuk, hogy nagy valószínűséggel csak fényképeken látjuk viszont, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ő boldog életet éljen. Persze ki tudja megjósolni, hogy kinek mennyi idő jut.

Hétfő

Csak úgy pörögnek a napok és a hetek, soha sincs megállás, és észrevétlenül beköszönt az október. Hihetetlen, hogy pár hete még tördeltük a kezünket Morgó agyvérzése miatt, most pedig úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna, még a klasszikus félretartott fejtartás is elmúlt. 

A mai azonban egy különleges nap volt a kutyák számára, ugyanis ismét kaptunk adományba néhány üstnyi bivalycsontot, húst és nyesedéket. Mondanom sem kell, hogy mindenki kétpofára ette az ínyenc falatokat.

A heti bevezetőm egy olyan téma lesz, ami az állatvédők számára darázsfészek, de én azért belenyúlnék.

Kedves Morgó!

A bevezetőmmel nem búcsúzni szeretnék tőled, hanem elmondani Neked, hogy milyen fontos része vagy a menhelyi életnek. Biztatásnak szánom, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekünk, annak ellenére, hogy nem is olyan régen csatlakoztál hozzánk. A mindennapjaink része lettél, aki minden nap mosolyt csal az arcunkra, akiért rajonganak az önkéntesek és gondozók egyaránt.

A blogomat általában vasárnap, munka után kezdem el, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy belekezdjek. Már összeállt a bevezető nagyjából a fejemben, amikor megérkezett a várva várt adó 1% összegéről az értesítés, ami minden évben a kiadásainkat, a fennmaradásunkat hivatott biztosítani. Az idei összeg közel 2 millió forinttal marad el a tavalyitól, ami sajnos szintén kevés volt ahhoz, hogy a kiadásainkat maradéktalanul fedezze.

Épp a múlt heti blogomban méltatlankodtam amiatt, hogy Kokó, a nyakmerevítős hajléktalan férfi kutyája kapcsán egyes emberekben felmerült, hogy a menhelyen rossz körülmények között, túlzsúfolva élnek az állatok. És persze hogy mennyivel jobb helye van a kutyának az utcán oltatlanul, ahol akár baleset is érheti, ráadásul ki van téve "gazdája" szeszélyeinek, mint nálunk.

Hogy mennyire másként látják az emberek ugyanazt a világot, azt nagyon jól mutatja Kokó esete, aki a héten került hozzánk az utcáról. 

Múlt heti blogomban már beszéltem Turbóról, aki egy másik alapítványtól érkezett, mert állítólag nem tudják megfelelően ellátni, ugyanis nincsenek felkészülve egy baleset következtében amputált lábbal élő kutya ellátására. Turbó felszakította az amputált lábát, amit így újra kellett varrni, a sebét aztán légylárvák támadták meg, számomra elég érthetetlen okokból, így aztán úgy döntöttünk, hogy átvállaljuk Turbót. A menhelyen aztán meglepetések sora várt minket, ugyanis korábban azért szakadt fel a sebe állítólag, mert úgy futott, mint a nyúl.

Akik követik a közösségi oldalon, vagy a honlapon keresztül a menhelyi életet, azok bizonyára tudják, hogy feléltük az összes tartalékunkat, és iszonyú nehéz anyagi helyzetben vagyunk addig, amíg a következő 1% meg nem érkezik, igaz, arra még várhatunk, mert még az összeget sem tudjuk. Minden évben augusztusban-szeptemberben tövig rágjuk a körmünket, hogy milyen lesz a következő évünk.

Újabban nagyon elszaporodtak azok a bejelentések, amelyek zsákban kidobott kölyökalmokról szólnak. Lehet, hogy már mi vagyunk kicsit bizalmatlanok az emberekkel, de szinte minden történetben van némi ellentmondás, amit most nem is kezdenék el ecsetelni, mert a kicsik szempontjából ez teljesen mindegy. A héten ismét bekerült egy "zsákos" alom kiskutya a menhelyre, akiket persze azonnal nem tudtunk fogadni, így eddig várólistán várakoztak. Mi is meglepődtünk, hogy milyen rossz állapotban vannak ezek az egyébként feltűnően szelíd, de nagyon férges és vékony kiskutyák.

Hogy mennyire törékeny az élet, azt most ismét a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg a menhelyen. Mostanában egyébként sem telik el úgy hét, hogy valakivel ne legyen probléma, vagy ne történjen haláleset. Sokszor szóba kerül munka közben is, hogy ez a hónap valahogy nagyon rosszul alakult. Persze ezt a munkát pozitív hozzáállás nélkül nem lehet, és nem is szabad végezni, minden egyes héten bizakodunk, hogy végre véget ér a rossz széria. Bundi, a komondor, aki igen megosztó személyiség a menhelyen, mert valakit vagy kedvel, és azzal cuki, vagy nem kedvel, és akkor khmm... jobb kerülni.

Akik a jól megszokott bevezetőt szeretnék olvasgatni a blog elején, azoknak sajnos ismét csalódást kell okoznom. Jó hír azonban, hogy a jövő hét végétől valamennyire visszaáll a "rend", befejeződnek a nyári táborok, Holli is talán némiképp kicsit önállóbb lesz, és ha minden jól megy, akkor nekem is sikerül elérni a célomat: minimum 5 órát aludni megszakítás nélkül. És ha ez sikerült, akkor újra fontos témákat fogok feszegetni a blog elején. Most viszont nézzük, mi történt a héten... 

Hétfő

A heti bevezetőmnek ugyan bőven lehetett volna témája, de időhiányra és alváshiányra hivatkozva az elkövetkezendő hetekben erre sajnos biztos nem kerül sor. A múlt heti blogomat nagyjából vasárnap este fél nyolc körül fejeztem be, miközben a négy kicsinek próbáltuk menteni az életét itthon, mert az ilyen kicsik 24 órás felügyeletet igényelnek. Este 9-fél 10 között azonban már el is veszítettük a kihűlt kicsi kutyák közül a leggyengébbiket, Havast, aki mindössze néhány órát élt nálunk.

Hogy mennyire nehéz dolog az állatmentés, az a héten két hozzánk került kölyök példája is nagyon jól mutatja. Eredetileg hárman voltak testvérek, az utcán találták őket. Felkerültek hozzánk várólistára, és addig elhelyezték őket valahol. Az egyik kicsinek sikerült gazdát találni, hogy milyet, azt jól mutatja, hogy egy másik állatbarát hölgy tetette fel hozzánk őt is várólistára, mondván, azon a helyen nem maradhat, mert az új gazdák régi kutyája is láncon élt, éhezett, ennek a kölyöknek is ez lesz a sora.

Sokszor szoktuk mondani, hogy nálunk mindig történik valami. Azt hiszem, ez a kijelentés erre a hétre különösen igaz. Talán eddig az év legszomorúbb hetén vagyunk túl. A mostani blogban nincs bevezető, hanem zárszó van. Búcsú valakitől, aki a menhelyi élet oszlopos tagja volt. Akit mindenki ismert, és mindenki szeretett. Próbáltam visszaadni, hogy milyen volt ő, de képtelen voltam. Ő egy jelenség volt. Most, hogy nincs többé, egyszerűen elfogytak a szavak!

Hétfő

Talán elnézik nekem, hogy ezúttal a szokásos bevezetőtől eltekintek. Hamarosan, egész pontosan jövőhéten startol a minden évben nagy sikerekkel futó nyári táborunk az állatbarát gyermekek számára, és a menhelyi tengernyi teendő, előkészület mellett a bevezető megírására már nem maradt energiám. 

Hétfő

A héten bebizonyosodott, hogy óriási kavarodás van az emberek fejében a tevékenységünkkel kapcsolatban. Néha rosszindulatból, néha pedig csak egyszerűen azért, mert a többség nem érti, hogy mit miért teszünk. Ezt szeretném most tisztázni, és remélem, hogy ezzel segíthetek egy kicsit eligazodni a karanténozás útvesztőjében. 

A heti bevezetőm témája a nem más, mint a nyár, avagy hogyan segítsünk könnyebben elviselni a hőséget a kedvencünknek. 

Az közismert, hogy a kutyák nem tudnak olyan jól párologtatni, mint az emberek, és néhány kutyát iszonyúan meg tud viselni a véget nem érő forróság. Ilyenkor még sokkal inkább figyelni kell  a beteg, vagy a fajtából adódóan nehezen lélegző kutyákra, de nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a szánhúzó kutyák is (nem véletlenül) a föld alá kaparnák magukat.