Kutyás blog

Sajnos a januárunk egy újabb szomorú vasárnapot hozott nekünk. A héten elveszítettük Bellát, teljesen váratlanul. A halálának oka, körülményei a blog végén olvashatóak, hiszen Ozzyhoz hasonlóan, a hétvégén távozott. Nyugodj békében, Bella!

Hétfő

A héten semmi különös esemény nem történt, épp meséltem a munkatársamnak, hogy fogalmam sincs, milyen bevezetőt fogok írni. Lehet, most nem is fogok. Aztán vasárnap elment Ozzy, mintha csak az orrom alá dörgölte volna, hogy nesze, itt a bevezetőd, hogy ne legyen igazad! Csak hogy ellentmondhasson, mert ő azt szerette. És én, csak azért, hogy ne legyen igaza, hogy egy kicsit fentről is dühönghessen, a végére hagytam a búcsúbeszédemet. Remélem, ezzel egy kicsit a kedvedre tehettem, Öregfiú!

Hétfő

A heti bevezetőmben ismét a telefonhívások lesznek a fókuszban, de ezúttal a 2019-es év segítségkérő hívásaiból emelek ki néhányat, Az emberek nehezen változnak, és ha változnak is, az nem egyik pillanatról a másikra következik be. Valahol azt gondoltam (nem pontosan értem, hogy miért), hogy az emberek nem január 2-án fordulnak a menhelyhez a problémáikkal, de tévedtem. Itt van például egy kölyök este, akit karácsony előtt vitt haza valaki az utcáról, mert megsajnálta.

Ilyenkor, év vége felé gyakran visszatekintünk az egész évünkre, kiemeljük a legjobb, legrosszabb pillanatainkat. Nekünk mindkettőből akadt bőven, például bővelkedtünk jobbnál jobb telefonhívásokban, ami egy-egy kabaréban is megállná a helyét, mégis, ha a dolgok mélyére nézünk, akkor végtelenül szomorúak. 

Mi is lehetne aktuálisabb bevezető téma, mint hogy senki se vásároljon élő állatot karácsonyra? Az ajándék öröme elszáll, az ünnepi hangulatot a hétköznapok váltják fel, ahol a sipákoló kis szörnyecske mindent tönkretesz, így aztán, ha "humánusan" akarunk tőle szabadulni, akkor kirakjuk a menhely elé, mert sajnos ez még mindig elfogadott cselekedet, vagy megkérjük az ott dolgozókat, hogy fogadják be őket.

A szokásos bevezető ezúttal rendhagyó módon a blog végén, zárszóként található. Egyrészt azért, mert időrendben oda illik, másrészt pedig egy tanulságos történet, ami nem árt, ha az ember fejében marad, és kicsit elgondolkodik rajta, hogy miért, az majd a blog végén kiderül...

Hétfő

Számomra az év utolsó hónapja a legszebb, hiszen ilyenkor készülődünk a karácsonyra, ami nekem gyerekkorom óta a legszebb ünnep. Ilyenkor talán mindenki egy kicsit  érzékenyebb. Én két évvel ezelőtt Mikuláskor kaptam életem egyik legszebb ajándékát az élettől, bár akkor még nem tudtam róla. Két évvel ezelőtt, december 6-án a dóci erdőben három újszülött kiskutyát dobtak ki egy szatyorban, akiket vállaltam, hogy felnevelek.

A napokban két kistestű kutyát csaptak ki a menhely hátsó bejáratához a kapuba. Poszt is készült a két rettegő, ládában lapuló kutyáról a közösségi oldalon, ahol az emberek többségét felháborította ez a cselekedet, ami egyébként bűncselekmény. Volt aki a menhely felelősségét firtatta, mondván, olyan kaput kell csinálni, hogy ez ne történhessen meg.

Az utóbbi hónapokban egyre gyarapodott a külföldi örökbefogadások száma, aminek köszönhetően enyhült a menhelyre nehezedő nyomás. Évek óta azon dolgozunk, hogy a menhelyen élő állatok átmeneti vagy végleges otthonát egyre komfortosabbá tegyük, és hogy olyan családba helyezzük el őket, ahol boldogan, a család teljes jogú tagjaként élhessék le az életüket. A fiatalabb generációkat a helyes állattartásra oktatjuk, bemutatjuk hogyan működik a menhely, és miért van erre szükség.

Sokan érdeklődtek, és tették fel a kérdést, hogy a külföldre örökbefogadott kutyák gazdáit miként szűrjük, illetve a külföldi örökbefogadásnak van-e feltétele, vagy csak a hazai gazdijelöltek esetében szigorodott az örökbefogadás.

A heti bevezetőm ezekre a kérdésekre adja meg a választ. 

Ha lehet ilyet mondani, akkor már szinte hozzá vagyunk szokva, hogy nap nap után jönnek a segítségkérő hívások, hogy helyezzünk el egy vagy több kutyát, aki feleslegessé vált. Aztán, amikor végre sorra kerülnek ezek a megtört lelkek, akkor néha nagyon nehéz kommunikálni az őt leadó örökössel/gazdával. Általában feleslegessé vált kutyákat látunk, akikhez a leadó személy a legkisebb kötődést nem mutatja, sőt sajnos néha az egyetlen amit kiolvashatunk a szavak mögül, a tekintetekből, az a hidegség, a megvetés, az undor, aztán a megkönnyebbülés, a feladat megoldva, probléma letudva.

A heti bevezetőm egy sajnálatos halálesetről szól, amire talán még a boncolás sem fog választ találni. Kavarognak bennünk a gondolatok, nem értjük az okokat. Elveszítettük Püszit, a fiatal, látszólag egészséges kan kutyánkat ivartalanítás közben. Az ivartalanítás ma már rutinműtétnek számít, főleg egy egészséges kan kutya esetében, az élet azonban úgy hozta, hogy műtét közben Püszi szíve megállt, és fél órás próbálkozás, újraélesztés után végül elment. Egy hihetetlen korszerű rendelőben, ahol mindenki pontosan tudja, mit kell tennie.

A hozzánk bekerülő kutyák legnagyobb százaléka nem arról híres, hogy a nagy szeretetből, a kényelmes otthonból kellett távozniuk hirtelen. Sokaknak eddigi sorsa a szenvedésből, magányból, számkivetettségből állt, minden szeretetet nélkülözve. Nem csoda hát, hogy sokak bizalmát ki kell érdemelni. A héten ismét egy igen sajnálatra méltó, magányos, ám teljesen ártatlan kutya került a gondozásunkba. Az átvételkor én magam nem voltam jelen, de munkatársam részletesen elmesélte a kutya egész történetét, és mindent, amit a leadáskor tapasztalt.

Sokáig gondolkodtam, hogy a heti bevezetőmben melyik bekerülő kutya történetét emeljem ki, de képtelen voltam választani. Az emberi felelőtlenség miatt csavargó kutya, vagy a feleslegessé vált házikedvenc, esetleg a nemes egyszerűséggel csak az éj leple alatt kihajított, halálra rémült új lakónk története mind-mind önállóan megérne egy témát a blog elején, hogy miként gondolkodnak embertársaink egy egykor hőn áhított kutyáról.

Egy hosszú hónapok óta húzódó kálváriánk ért véget a héten. A történet három évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor még lehetősége volt az embereknek rendezvényről kutyát örökbefogadni tőlünk. Mára ez már elképzelhetetlen, és távoli, de évekkel ezelőtt még nem volt az. Akkor egy kölyökkutya, Dézi került egy számára tökéletesen alkalmatlan családhoz, akik nem tartották a szerződésben leírtakat, s idén megtudtuk, hogy a Derekegyházán élő kutyánknak bizony nagyon rossz helye van, ráadásul kölykei születtek.

Nagyon sokszor a fejünkhöz vágták már egy-egy elutasított örökbefogadási szándék után, hogy "fulladjunk bele akkor a kutyákba". Persze ennél jóval cifrább dolgokat is szoktunk kapni, de most nem az a célom, hogy ezekből a gyöngyszemekből válogatást készítsek, hanem hogy felhívjam a figyelmet, hogy néhány kutyánk mennyire esélytelenül indul. A nagyudvar lakói szinte észrevétlenek az örökbefogadók számára, pedig velük találkozik mindenki. Kedves, aranyos, szép kutyák, csak épp 10 év körüliek, javarészt feketèk, néhány szó róluk, és már megyünk is tovább.

A héten egy igen kedves, jó lelkű kutya, Leó került a gondozásunkba, akinek története teljesen hétköznapi, épp emiatt szeretném elmesélni. Ő egy nagyon szerencsés kutya, hiszen ha jól végiggondoljuk, akkor csak a szerencse, és néhány segítőkész ember hozzáállásán múlott, hogy végre biztonságban lehet. Sajnos ma Magyarországon az ilyen kutyák szerencsések, hiszen szemben több ezer társával, neki nem kellett meghalni az út mentén, vagy a gyepmesteri telepen.

Néhány napja egy ismerősöm felháborodva posztolt eladó kölyökkutyákat, és néhány perc keresgéléssel meg is található bárki számára a hirdetés forrása. Egy amolyan kutya adok-veszek csoport, ahol fajtatiszta kiskutyákat, és keverékeket is hirdetnek valami döbbenetes számban. Igen felturbózott vérnyomással görgettem a képeket, de sajnos ez a maximum, amit tehetek. Kutyát szaporítani, nem ivartalanítani nem bűncselekmény.

Hetek óta összeszorított foggal, remegő szívvel várjuk az értesítőt, hogy miként alakul az elkövetkező időkben a sorsunk. Elkezdték kiértesíteni a civil szervezeteket, hogy kinek mit hoz a jövő, azt az adó 1% összege fogja megsúgni. Az új adózási törvények miatt mindenki erős hanyatlásra számít, és ezt támasztják alá az előző évek is. Követőink, olvasóink jól tudják, hogy idén nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, és ahogy lehet gyűjtöttünk, próbáltunk fenn maradni, hiszen nekünk is sokat esett az 1% összege az utóbbi években.

A héten két igen nehéz sorsú kutya érkezett a menhelyre egy lakatlan háztól. Bogyó és Vahúr magányosan éltek, egyikük szabadon, másikuk egy használaton kívüli disznóólban.