Kutyás blog

Most először indult menhelyi gyermektábor nálunk, így nagy izgalmakkal vágtunk neki a hétnek. A gyerekek az ismerkedést a menhellyel egy körsétával kezdték, ahol képet kaphattak a működéssel, az itt élő kutyákkal kapcsolatban. Mindenki nagyon érdeklődő volt, és sok-sok kérdéssel érkeztek. Voltak, akiknek már nem volt idegen az állatvédelem, míg mások csak most ismerkedtek vele.

Jövő héten indul az első Tappancsos gyermektábor a menhelyen, aminek köszönhetően sok dolgunk akadt. Természetesen a nagy szervezkedés mellett szem előtt tartottuk, hogy a kutyák életét minél kevésbé zavarja meg a sok előkészület. Tettük a dolgunkat, ahogy szoktuk, és emellett készülődtünk.

Akik rendszeresen olvassák a blogot, azok tudják, hogy a hirtelen segítségre szoruló balesetes, idős, bajban lévő kutyákat, és kölyköket a lehetőségeinkhez mérten azonnal fogadjuk, hiszen az életük múlhat rajta.

A vihar sok kutya életében maga a pokol. Vannak, akik képesek teljesen figyelmen kívül hagyni, vannak, akik ici-pici helyekre zsúfolják be magukat, míg másik pánikrohamot kapnak, és menekülnek a világból, még maguk sem tudják, hogy hová. A kutyák érzékelik a légnyomás változást, az időváltozást, ahogyan a hangokra is sokkal érzékenyebbek, mint az ember. Sok kutya életében a tűzijáték maga a megtestesült rémálom, gyakran ilyenkor a kedvenccel kell maradni,mert képes, és magában is kárt okoz.

A heti blogomban ezúttal Bogár történetét szeretném bemutatni, akinek sokáig neve sem volt, csak egy száma. Egy másik állatvédő szervezet által üzemeltetett gyepmesteri telepről került gazdához, akik éveken át szeretetben nevelték őt, nevet adtak neki, de végül megváltak tőle, elköltöztek. Azt gondolták, hogy a kutyának az a legjobb megoldás, ha nem kerül vissza a gyepmesteri telepre, így inkább új gazdát kerestek neki, akit meg is találtak a szomszéd személyében.

A bevezetőm ezúttal két olyan kutya történetét mutatja be, akiknek eddig nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Ők Dini és Pajti, akik gazdás kutyaként, Szőregről kerültek hozzánk, de kezdjük a legelején:

Történt egyszer, 2016 decemberében, hogy három újszülött kölyökkutya fenekestől felforgatta a családi életem...

Nagyon sokan zokon veszik az örökbefogadási szabályaink módosítását, szigorítását. Olykor sértődötten, sokszor dühösen, elégedetlenül távoznak tőlünk gazdijelöltek, mert túl szigorúnak, igazságtalannak ítélik meg a gazdikeresési módszereinket. Nem gondoljuk úgy, hogy valaki attól válik jó gazdivá, mert rendszeresen eteti a kutyát, vagy azért, mert szabadon lehet a kertben, és nincs megkötve. Ezeknek a dolgoknak már természetesnek kellene lennie, hogy megetetem a kutyámat, gondoskodom róla, és nem verem láncra.

A heti blog szereplője Herceg, akitől ezen írással végleges búcsút veszünk. Szinte napra pontosan két évet töltött a menhelyen, és beilleszkedése sokáig tartott. Viszonya a gondozókkal sokáig nem volt felhőtlen, de lassan csiszolódtunk egymáshoz. Sokadig gazdájától érkezett a menhelyre, mert senki nem tudta megfelelően kezelni őt. Ide-oda vándorolt, adták-vették, így az emberekbe vetett bizalma szépen köddé foszlott.

Nagyon sok minden történt a menhelyen ezen a héten, mégis, mintha a pénteki napunkon minden hatványozódott volna. Amikor felmentünk a karantént ellenőrizni, akkor láttuk meg, hogy valami mozog az egyik fa alatt a kerítés mellett. Kimentünk, és döbbenten láttuk, hogy egy pár hetes kiskutya halálra rémülve ül a fa alatt egy picike gödörben, amit vélhetően az éjszaka ásott magának, mert fázott. Körülötte mindenhol ürülék. Gyönyörű póráza és nyakörve nagy gondossággal lehetett kiválasztva, színben, méretben passzolt rá, tehát tervezett kiskutya lehetett. Felemeltem, megszagoltam.

Múlt héten arról írtam a blogban, hogy mennyire meg tudja viselni a kutyákat is a front, az időjárás változás. Akkor Csomát és Alit hoztam fel példának, akik a múlt heti időt nagyon megsínylették. Ali állapota azóta sokat javult, azonban Csoma napról napra épül le a szemünk előtt.

A héten egy kicsit kilátástalan küzdelmet folytattunk az időjárás okozta rosszullétekkel szemben. Reggelente szinte fagyos hidegre ébredünk, ami délutánra olykor fojtogató melegbe csap át. Egyik nap a fák virágoznak, másnap szakad a hó. Az egészséges kutyákat is összezavarta az idő, hevesek, engedetlenebbek, idegesebbek voltak. Sokat ugattak, minden ok nélkül vonyítottak, nem akartak a helyükre menni, illetve nem is igazán találták a helyüket.

A héten Mütyikének és Jolánkának az életében nagy változások történtek: mindkettő gazdisodott. Mütyike Budapestre, Jolánka Szegedre. Most kapták meg az utolsó oltásukat. Mégis, mindketten úgy gazdisodtak, hogy nem idegenek vitték őket magukkal. Mindkét gazdi egy héten több alkalommal is ellátogatott a kiválasztott kutyushoz, hogy ismerkedjenek, kihasználják a menhelyen töltendő időt arra, hogy a kiskutya ne idegen családdal térjen haza. Időt, energiát fordítottak arra, hogy az új jövevényt megismerjék, és hogy a kutyus is kötődjön hozzájuk.

A hétvégén nagy sürgés-forgás volt a menhelyen, sok önkéntesünk segítette a munkánkat, így hamarabb befejezhettük a feladatainkat, jutott idő olyan programra is, amire máskor sajnos nem. Sokan tudják, hogy van a menhelynek egy olyan része, ahol azok a kutyák élnek, akikről végleg lemondtak. Jelenleg a menhely hátsó részét, a gazdasági bejáratot ezek a kutyák őrzik. Idegenek, önkéntesek felügyelet nélkül nem léphetnek ide be, de megcsodálhatják a három méltóságteljes, gyönyörű kutyát.

A bevezetőm ezúttal egy idős menhelyi kutyáról, Dodóról szól, aki hosszú utat járt be, és úgy tűnik, hogy végleges otthona a menhely marad.

Gyakorta halljuk, hogy nem tartanak minket érdemesnek az adó 1%-ra, mert akármikor segítséget kértek, mindig elutasítást kaptak. Ez azt jelenti, hogy hozzánk fordulnak, mert láttak egy kutyát az utcán, és a menhely nem hozta be őt helyhiányra hivatkozva. Ha őszintén végiggondoljuk a helyzetet, akkor mi a fontosabb?

Hogy eltűnjön a kutya az utcáról, mert zavar, vagy az, hogy a kutya biztonságba kerüljön, még akkor is, ha nekem az kényelmetlenséget okoz valameddig?!

Nem elutasítunk, kompromisszumot kérünk:

Ezen a héten végre kicsit megélénkültek a magyar örökbefogadások is. Nem azért fogadnak tőlünk örökbe viszonylag kevés kutyát itthon, mert nem adunk örökbe, hanem sokkal inkább azért, mert sok a problémás, az igényeknek nem megfelelő kutya, vagy szigorú az örökbefogadási feltétel, és így a család nem tud örökbefogadni.

Miért van ez így?

Keserűen, kicsit megfáradva kezdek neki a bevezetőmnek. Kicsit ugrálok a jelen és múlt között, de azt gondolom, hogy így kaphatnak pontos képet arról, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk néha. Múlt héten érkezett hozzánk Béni Szatymazról, aki egy hófehér szőrmók. Oltás és mikrochip híján a veszettségi megfigyelés után gazdikeresésbe kezdtünk volna, majd folytattuk volna az oltási sorozatot, valamint az ivartalanítást, de nem így történt. Jelentkezett Béni családja, akik haza akarták őt vinni, azonnal.

Néha nagyon nehéz visszafogott, amennyire lehet tárgyilagos bevezetőt írni, akármennyire is igyekszem. Különösen friss emlékek, fel nem dolgozott esetek miatt nehéz. Az első történetem bevezetője egy volt Tappancsos kutya, aki a gazdája halálával feleslegessé vált:

Keresem a megfelelő szavakat a bevezetőmhöz. Nem tudom, hogy a történetben szereplő gazda bűnös-e, avagy áldozat, esetleg egyik sem? Nem az én dolgom eldönteni, hiszen mindenki hibázhat, a baj mindössze az, hogy rengeteg hasonló sorsú kutya él itthon, és ezekben a történetben a legnagyobb áldozatok mindig ők.

Nagyon nehezen szántam rá magam a heti bevezetőm megírására. Ha lehet ilyet mondani, akkor a menhelyen könnyebben feldolgozzuk egy fiatal kutya halálát, mint egy öregét, aki évekig velünk élt. Talán azért, mert mindannyian tudjuk, hogy a kölykökre ezernyi veszély leselkedik, és anya nélkül, vagy legyengült anyával sokkal nehezebb túlélni. Lehet, hogy ez furcsa az olvasók számára, de emberek vagyunk, nehezebben engedjük el azt, akit jobban ismertünk. A kölykök kevés időt töltenek viszonylag a menhelyen, és nincs mód egyenként megismerni őket.