Kutyás blog

Nagyon szeretném hinni, hogy az emberek irracionális viselkedéséért a jelenlegi bizonytalanság, a háború, illetve talán még a vírus hibáztatható.
Ellenkező esetben viszont nem kis probléma van.

Nem csendesedik az érdeklődés Frédi, a spániel iránt, akinek minden napra jutna három-négy kérője, jobbnál-jobb helyeket ajánlva neki.

Amióta az eszemet tudom, mindig voltak otthon kutyáink, persze akkor még más szemmel láttam az állattartást. Nekünk mindig keverékeink voltak, de egyszer volt egy dalmata jellegű kutyus is, akkoriban meg voltam bolondulva a 101 kiskutyáért.

Amikor Szegedre költöztem, és elkezdtem a menhelyen önkénteskedni, akkor már tisztán láttam, hogy számomra mennyire jelentéktelen a kutya fajtája. Ami számított, az a jelleme, semmi más. Na, nem mintha olyan sok fajtatiszta kutyával találkoztam volna a menhelyen.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, de valahogy az ember akkor szembesül valójában ezekkel a dolgokkal, ha már megtörténik.

Nem készültem búcsúbeszéddel, de sajnos kénytelen leszek megírni. 

Egy öreg kutyánál ez bármikor bekövetkezhet, mégis olyan rég élt már velünk, hogy elhihettük, hogy még sokáig így lesz. Annyiszor talpraállt!

Ég Veled, Huba!

Valahogy nálam szokássá vált a rég nálunk élő, menhelyen meghalt kutyákat a blogomban búcsúztatni. Ennyi a minimum, ami kijár nekik.

Kutyának benn a helye, mérettől függetlenül! Én ezt az elvet vallom, és emiatt többet néztek már bolondnak, mint épelméjűnek.

Nem csak az mondatja velem, hogy jön a tél, és az állatok is fáznak. Sokkal inkább az, hogy a kutya télen-nyáron, évszaktól függetlenül is a gazdája mellett érzi magát a legjobban. 

Sokan persze-és lehet ők a többség- azt vallják, hogy a kutyának kinn a helye. Feladata van, házat őrizni, nem csak úgy lenni a nagyvilágban. A kutyák nem szobába valók, a kistestű kutyák jelezzenek, a nagyok pedig védjék az értékeket.

Múlt heti blogomban kiemelt részt szenteltem annak, hogy bemutassam Bíborka történetét. Akkor ígértem, hogy írni fogok ismét a szaporítókról és az "akciósan" megvásárolt kiskutya hátulütőin.

A szaporítótól vásárolt fajtatiszta, olykor csak fajtatisztának tűnő kiskutyák éppen ugyanolyan aranyosak, mint bármelyik más kiskutya. 

Különbség pusztán az, hogy nem látunk a "csomagolás" alá, illetve nem is feltétlenül azonnal jelentkeznek a gondok. Előfordulhat, hogy csak néhány év múlva.

Ez alkalommal vidám híreket osztok meg Önökkel a bevezetőmben. Sokszor kapunk kedves képeket, élménydús beszámolókat védenceinkről. Ezek a levelek újra és újra feltöltenek bennünket, hiszen ezért érdemes dolgoznunk.

Rengeteg cikk, blog, kutyás könyv szól arról, hogy mennyire fontos a megfelelő időzítés, amikor a kiskutya már elválasztható nagyobb megrázkódtatás nélkül az anyától. 
Az kőbe vésett, hogy 6-8 hetes koráig minden kölyöknek az anya mellett a helye. Ennek millió oka van, fejlődésbiológiai és pszichológiai egyaránt. 

Nem csak a korai szocializáció, hanem a kölyök egészsége is ezen múlik, hiszen kicsi korában az anyatej védi a kicsit, később pedig a vakcinák.

Mai történetem főszereplője Bubu, aki épphogy letöltötte nálunk a karantén idejét.
Impozáns, szép külleme miatt érkeznek is rá sorozatban a telefonok: szinte kivétel nélkül mindenki tanyát óhajt vele őriztetni.

Még az sem gond hogy ő igen jámbor természetű: a jelentkezők egyik felének úgyis az elriasztás a célja Bubuval, a másik fele meg úgy gondolja, hogy majd ősi módszerekkel ő megoldja, hogy kellőképpen vad legyen.

Az elmúlt hét ismét az bizonyította, hogy amennyire kegyetlenek, mérgezőek tudnak lenni az emberek, épp ugyanannyira önzetlenek és melegszívűek is.ismét találkozhattunk kegyetlenül sorsukra hagyott kutyákról, felelősséggel, melyet áthárítottak. De a világ nem csak egyféle: az Állatok Világnapja és a nyílt nap alkalmával azonban rengeteg segíteni akaró, melegszívű emberrel is találkozhattunk.

Tekintve, hogy a blogomat is kronológiai sorrendben írom, így most a blogom kiemelt témáját is a cégére rakom. A szombati nap a kutyasétáltatásé, menhelyi önkénteskedésé, ami elsőre egy nagyon kellemes szombati elfoglaltságnak tűnik. Hogy valójában micsoda munka van benne, azt a blogom végén olvashatják.

A múlt heti blogomat ott fejeztem be, hogy mennyire máshogy viszonyul egy-egy gazda a leadott kutyájához: van aki szinte kipostázza a terhet jelentő élőlènyt, és ezzel letudva a probléma. 

Mások siratják, bánkódnak az egykori kedvencük után. Olykor még akár érdeklődnek is iránta később, hogy miként sikerült a beilleszkedés. Bár őszintén, ez igen ritka.

A heti blogom bevezetője a végére csusszant, mert ott éreztem helyén valónak új kutyáink történetének kifejtését. Hogy mi, emberek, mennyire máshogy viszonyulunk a kutyákhoz, és mennyire máshogy kötődünk, az a kutyás meséim végén jól látható. Csak sajnos ezek a történetek nem mesék...

A menhelyi események ismét csak pörögtek, így múlt heti blogomhoz hasonlóan a bevezetőm helyett a kiemelt kutyák bemutazásának szentelem a helyet.

Egy rendhagyó bloggal jelentkezem ezen a héten. Sok kutyával sok minden történt, és jobban követhető életük alakulása, ha ismerjük a múltjukat.

Időről időre előkerül az örökbefogadással kapcsolatos körülményességünk, rugalmatlanságunk.

Leginkább a régi vágású emberek nehezményezi az online kérdőívünk meglétét. A kritika abban rejlik, hogy ők "csak" egy kutyát szeretnének, általában valamilyen ház körüli feladatra. Természetesen vannak kivételek, a blogom írásakor az átlagról beszélek.

Leginkább nagytestű, németjuhász, rottweiler jellegű kutyák érdeklik őket, legfőképpen vagyonvédelem, házőrzési céllal. Sokszor előfordul, hogy a védendő terület tanya volna, ahol nem is laknak.

Huzamosabb ideje keresünk állatgondozót a menhelyre, ennek megfelelően a közösségi oldalon is jelen van a hirdetésünk.

Mivel jelenleg nem olyan egyszerű megbízható embert találni, így időről időre felbukkanhat az állásajánlat. 
Legutóbb egy olyan képpel szerepelt a hirdetés, ahol a karanténunk látható.

Ennek megfelelően egy élesebb nyelvű állatbarát fel is háborodott, hogy "ketrecben" egyes egyedül elzárva tartjuk a kutyákat, és hogy ez nem megengedhető.

Nem könnyű blogot készülök írni ezen a héten, de a történtekről beszélni kell.
Nagyon nehéz megbízható, elhivatott, állatszerető embert találni a menhelyünkre, de akit találunk, igyekszünk megbecsülni.

A dolgozók megbecsüléséhez az is hozzátartozik, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a munkakörülmények optimálisak legyenek. 
Ehhez azonban a dolgozók, önkéntesek biztonsága is hozzá tartozik. 

Ilyekor nyáron, az iskolaszünetben mindig előbukkanó téma a menhelyi önkénteskedés.

Sajnos nagyon sok jelentkezőből nem lesz állandó önkéntes, mert a menhely messze van, vagy leginkább délután érnének rá a fiatalok, itt pedig azért déluzán kettőig a sétáltatás, napi teendők zöme lezajlik.

A menhelyi önkénteskedést két részre bonthatjuk: a kétségkívül legnépszerűbb program a kutyasétáltatás, ami általában hétvégente zajlik. A sétáltatós önkéntesek törzse régi, rutinos önkéntes, de limitált számban mindig érkeznek új tagok. 

A blogomban most egy félig váratlanul elveszített kutyus, Kuplung történetét mutatom be. Mivel amikor tehetem, akkor tartom a kronológiai sorrendet, így Kuplungtól búcsút a blogom végén veszek.

Bizonyára a legtöbben fel tudnak sorolni néhány olyan kutyafajtát, amik ilyen-olyan okok miatt közelebb állnak a szìvükhöz. Sokszor még olyat is, ami sokkal kevésbé

Ezek általában személyes tapasztalaton alapulnak. Volt már ilyen fajta kutya a családban, vagy egyszerűen csak valahol láttuk, és valamiért magával ragadott.