Kutyás blog

Akik követik a menhely munkáját a közösségi oldalon, a honlapon, a blogjainkból egyaránt tájékozódhatnak. Fontosnak tartjuk, hogy leírjuk a bekerülő kutyák körülményeit, hiszen a leendő gazdikeresés szempontjából fontos, hogy miért került be a kutya.

A legtöbb esetben nem kóbor kutyák érkeznek, hanem megunt állatok, ugyanis az utóbbi időben ebből van több. 
A megunt állat nem biztos, hogy minden esetben korrekt megfogalmazás, hiszen valóban előfordulhatnak olyan esetek, amikor nincs más megoldás, mint a menhely. 

Hiába próbálkozunk mindenkinek szépen, érvekkel elmagyarázni, hogy miért fontos, hogy mindenki az életvitelének megfelelő kutyát válasszon, nagyon gyakran süket fülekre talál.
Még mindig nagy divat az idős embernek kölyköt ajándékozni, amit sokszor nem is biztos, hogy ő akar, a gyerekek, unokák egyszerűen ráerőltetik.

Aztán a kutya, korából adódóan túlnő az idősek képességein: ugrál, pattog, harapdál, az ember lába alá szalad, hogy magára vonja a figyelmet. Aztán gyorsan megesik a baj.

Biztosan volt már téma a blogomban, és talán sokan tudják is, hogy mi történik olyan esetben amikor egy kutya a menhelyre kerül.

Szerencsés esetben a kutya rendelkezik érvényes veszettség elleni oltással és mikrochippel. Ez egyébként minden 4 hónapos kort betöltött kutyánál alapkövetelmény. Vagyis kötelező, elmulasztása büntethető, nem opcionális, hogy megcsináltatom ha épp van kedvem!

Néhány héttel ezelőtt írtam arról, hogy egy alomnyi kiskutya érkezett hozzánk, de nem árultam el semmit a részletekről, mert akkor még úgy ítéltük meg, hogy többet tudunk tenni az anyakutyáért.

Sajnos tévedtünk.

Egy önkéntesünk hívta fel a figyelmünket, hogy van egy autó Szegeden, amiben két kutyával él egy férfi. Ő visz a férfinek ételt, cigarettát, és cserébe megetetheti a kutyákat. Akkor a cél az ivartalanítás lett volna, legalább a nőstény kutya esetében.

A menhely elsősorban azért van, hogy segítsünk a kóbor állatokon, hogy menedéket nyújthassunk nekik, amíg gazdira nem találnak. Ki sok, ki kevés időt tölt nálunk.

A kóbor kutyák befogadása mellett, ha van lehetőségünk, helyünk, fogadunk be megunt, örökölt, feleslegessé vált kutyákat. Ilyenkor legalább a költségeink egy részét kérjük a gazditól, hiszen óriási összegeket költünk a bekerült kutyák egészségügyi ellátására, hogy a többit ne említsem.

A heti mesém, ami sajnos a valóság, ez alkalommal arról fog szólni, hogy milyen egy tipikus kerti kutya. Vagy legalábbis milyenek voltak ők, amikor gyerekkoromban találkoztam velük.

Ezzel nem azt állítom, hogy csak ilyen létezik, bizonyára van sok kivétel, de most az átlagos, kertben tartott kutyákról fogok írni, ahogyan én látom, vagy láttam őket.

Sony története már szerepelt a közösségi oldalunkon, illetve a blogomban is írtam már róla, mégis újra és újra előkerül az ő szomorú története.

Sony egy ónémet juhászra felettébb hasonlító kedves, barátságos, nagyon jó természetű kutya, akinek azért akadnak az idegrendszerével problémák, de csak bizonyos körülmények között.

Ő is egy talált kutya, aki igen rossz állapotban kóborolt, de chipes, így mindent megtettünk, hogy értesítsük a gazdát a kutya hollétéről, és persze nagyon érdekelt minket az is, hogy miként került ilyen állapotba.

Egyszer fenn, egyszer lenn. Tartja a mondás, és milyen igaz ez a mondás.
Múlt héten beszámoltam róla, hogy Trampli kutyánk gyengélkedik, aki ráadásul nem egyszerű eset, és a kora miatt igencsak aggódunk érte. Aztán a hét vége felé már egészen jó állapotban volt, Trampli.

Persze ahelyett, hogy megnyugodhattunk volna, a kis Sierra, az újdonsült kölyökcsapat egyik tagja betegedett meg egyik pillanatról a másikra, és itt hagytam abba nagyjából a múlt heti blogomat.

A heti blog bevezetőjét ezúttal egy nem hétköznapi kutya bemutatására szentelem. Az ő neve Miksa, és december közepén került a gondozásunkba. Nem mondanám, hogy ez gazdikeresős poszt, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen idős és karizmatikus kutyának bizony nem nő minden bokorban kérője....

Megállás nélkül záporoznak hozzánk a bejelentések: itt láttak kóbor kutyát, ott láttak kóbor kutyát. Eközben persze megszámlálhatatlanul érkeznek hozzánk a türelmetlen telefonok is, hogy mikor fogadjuk már be feleslegessé vált háziállatát. 

Azt gondolom, hogy már a múlt heti blogomban említettem, hogy Ásotthalom igencsak példás, állatbarát vezetőjével együttműködünk, és egy nagyobb lélegzetvételű mentésünk lesz. Tekintve a jelenlegi kutyalétszámot és a most is zajló karantén felújítást ez okozott némi fejfájást.

A történet a következő: egy tanyán egy idős hölgy él egyedül.
Az önkormányzat régóta próbálja megoldani a helyzetét, de sajnos ez nem olyan egyszerű. Mint ahogy az sem olyan egyszerű, hogy kimenekítsük onnan a kutyákat.

A múltkori bejegyzésünk alatt találkoztunk néhány negatív hozzászólással, amikor nehezményezték, hogy idős személynek nem adunk örökbe kutyát. Ez azért nem egészen így van, idős személy is fogadhat tőlünk örökbe ugyanolyan szabályok szerint, ahogy bárki, mindössze annyi a változás, hogy korban hozzá passzoló kutyát kell választania, hiszen ez a gondtalan együttélés alapja. Ez nem csak idősekre vonatkozik, mindenki csak a habitusban hozzá passzoló kutyával tud boldog, kiegyensúlyozott életet élni. 

Korábban már egy egész bevezetőt szenteltem annak, hogy elmondjam a véleményem a hazai állattartási kultúráról, ami véleményem szerint nagyon szélsőséges: egyes kutyák swarovski kövekkel kirakott nyakörvben flangálnak, amíg másokra talán egész életükben nem költenek annyit, mint az előbb említett kutya nyakörve...

Nagyon sokszor távoznak tőlünk csalódottan, dühösen a látogatók, hiszen mi azt tekintjük elsődleges feladatunknak, hogy a már benn élő kutyáknak biztosítsuk a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet. 

Ez azt jelenti, hogy a gazdit kereső kutyusokat körültekintően adjuk örökbe, szigorú szabályok szerint, mert nem célunk a már gondozott állatokat az első adandó alkalommal "kilökni" a menhelyre, és jöhet a következő! Alapelvünk, hogy nem mennyiségi, hanem minőségi mentést szeretnénk végezni!

A héten úgy döntöttem, hogy a bevezető helyett kicsit bő lére eresztem a mondandómat, és egy-egy beszámolómat "megfűszerezem" néhány hasznos tudnivalóval. 
Most szóba kerül a kölykök bélférgessége, a veszettségi megfigyelés, a mikrochip regisztrálás, és hogy ez miért olyan fontos.
És természetesen megint csak van fordulatokkal teli kutyás beszámoló is, de az már szinte a hétköznapjaink része!

Egy kis visszatekintő bloggal készültem a héten, mert annyi minden történt ebben az évben, hogy talán le sem tudok mindent írni. 

Az biztos, hogy nemcsak az idei év, hanem több éves visszatekintőm egyik legboldogabb pillanata volt, amikor kiderült, hogy a felajánlott adó 1% összege jóval magasabb, mint eddig volt. A mennyben érzetük magunkat!
Csodálatos, leírhatatlan érzés volt, amire visszaemlékezni is oly szívmelengető, hiszen ezzel azt mondták az emberek a munkánkra, hogy szükség van rá.

Szerencsére az elmúlt pár évben divat lett az örökbefogadás, és egyre több ember tekint a kutyájára, cicájára úgy, mint családtagra. 
A menhelyen is nagyon sokan érdeklődnek az örökbefogadás feltételei után, és sokaknak nagyon tetszik, hogy többször kell meglátogatni a leendő kutyust, hiszen így már van esélyük egy kicsit megismerni egymást, mielőtt végleg összeköltöznek.

Ez az idei Karácsonyunk egyáltalán nem hasonlítható az eddigiekhez.
Kezdjük azzal, hogy a koronavírus teljes átformálta a nyitvatartásunkat, a szokásainkat.

Aztán egy másik szervezet vádaskodásának kereszttüzébe kerültünk, ami mindannyiunkat nagyon megviselt. 
És amikor már azt hittük, hogy az idei év viszonylag nyugalomban fog telni, akkor következett ez a hét...

Ezen a héten ismét megannyi segítségre szoruló kutya érkezett hozzánk a menhelyre. A bőség zavarában sajnos ismét nem tudtam kiemelni egyetlen történetet sem, hiszen mindegyik könnyfakasztó a maga nemében. 

Így a bevezető helyett igyekeztem egy kicsit aprólékosabban bemutatni új lakóink élettörténetét. 
Ilyenkor sajnálom, hogy a leginkább érintettebbek a történetben-a kutyák-nem tudják elmesélni az ő szemszögükből a történteket. 

Egy héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a munkánkat, az életünket pokollá teszi egy, vagy több olyan ember, aki mélyen, teljes szívből gyűlöl minket, és azt amit képviselünk.

Ahhoz, hogy mindent megérthessünk a történet valódi arcát, kezdem az elején.
Aki ismeri a munkánkat, az tudja, hogy nálunk a csütörtöki nap különösen nehéz, hiszen olyankor szokott jönni az állatorvosunk a heti vakcinázásra, ami az oltások, chipek, beadása mellett rengeteg adminisztratív munkával is jár.