Ropi levele

Vaúú, Vaúú Tappancs Falka!

Két hét múlva lesz egy éve, hogy elköszöntem tőletek és a testvéreimtől.

Örömmel vakkantom, hogy "Nagylány" lettem! Tudjátok én voltam a "Tina", de a gazdim úgy vélte jobb lesz ha "Ropi” – nak szólítanak a jövőben. Így az "anyakönyvembe" így került be az új hívónevem.

Az elmúlt egy évben forrt körülöttem a levegő. Kutya egy életem volt, de a vakkantás nemesebbik értelmében. Eleinte egy panellakás előszobájában húzódtam meg esténként, mármint akkor, ha éppen nem a nappaliban tévéztem, vagy nem az egyik kisgazdám ágya mellett szundikáltam.

Rendes tagok a gazdik. Igyekeztek a kedvembe járni. Szinte versengtek, hogy ki vigyen ki a játszóra, a többi ebadta közé. Meg is háláltam nekik az igyekezetüket, alkalmanként képen nyaltam őket, hadd örüljenek. Persze a kedvükben jártam azzal is, hogyha kérték leültem, vagy feküdtem (nem csak a jutifalatért cserébe…), hadd legyen egy kis önbizalmuk, meg aztán nekem is jólesett a dicsérő szó: „jó kutya, ügyes kislány…” meg ilyesmi.
Hagytam, hadd kényeztessenek kedvükre. Akkoriban – a panellakásban és kint a téren kellemes időtöltésként -, sokat játszottak velem, na persze én is élveztem a dolgot. Futkároztam a többi csahossal és sok barátot szereztem (a gazdiknak is).

Egy alkalommal meghúzódott a lábam, kétségbeesésbe kergetve a családomat, akik pánikszerűen rohantak velem egy olyan helyre, ahol nem csak vaúúk, de miáúúk, meg fehér cincogik is szorongtak. A hátam közepére sem kívántam azt a különös szagú szobát. Behúztam fülem-farkam, de csak bevittek a fehérköpenyeshez. Ráadásul nem is egyszer, mert valami kontroll is volt a dologban. Ráadásul azt hiszem átvertek, mert jutifalat helyett valami bogyót tettek a számba vicsorogva (amit ők mosolynak neveznek). Ezzel megúsztam a dolgot, nem úgy, mint a főgazdi, aki ugyancsak (furcsán vicsorítva) húzta a szája szélét a számlát meglátva. (Hiába vakkantottam én akkor, hogy nincs semmi baj, csak egy lyuk nem került ki, és a lábam alá tolakodott. Nem hallgattak az ebecske kölykükre.)

Aztán jött a nagy pillanat és egy családi házba költöztünk! Hurrá! Irány a hatalmas kert Örömömben az első héten gyűjtögetésbe kezdtem. Naponta 6-7 kullancsot is elrejtettem a szőrzetemben. Hiába volt a nagy igyekezetem, bárhova is engedtem elbújni a kis haszontalanokat, a nagy gazdi minden nap elvette tőlem őket. „Csúnya gazdi!”
Amióta a kertes ház paradicsoma vesz körül, sajnos kevesebb a közös séta, de majd valahogy hozzászoktatom magam a változáshoz, bár nem nagyon tetszik a dolog.

A közelben van egy patak és egy olyan dolog, mint a kertünk, de sokkal hatalmasabb, tágasabb. Oda szoktunk kijárni és találkozni az új barátaimmal. Szokás szerint belevetettem magamat a partról a csobogó vízbe, aminek egy alkalommal az lett a következménye, hogy valami fránya bőrviszketést szedtem össze. Próbáltam álcázni a dolgot, de csak nem kerülhettem el a fehérkabátossal való újabb találkozást. Kaptam is valami tölcsért a nyakam köré, amivel eleinte romba döntöttem a virágágyás, de aztán megszoktam, hogy „hosszabbra nőtt az orrom”.
Aztán elmúlt a „Pinokkió korszak” is és most már újból a régi vagyok.

Hozzánk került egy kis miáúú is – a kutyafáját! Kissé ugyan féltékenykedtem, de úgy látom, nem tud megfosztani a rangsorban elfoglalt helyemtől, ezért aztán összebarátkoztam vele. Nagyokat futkározunk – ha jó az idő – a kertben. Időnként anyáskodom, egy kicsit felette- nyalogatom a nyakát, pocakját -, lévén ő még csak öt hónapos.

Nem dicsekedni akarok, de szép lettem! Mindenki dicsérgeti bájamat és nem a hájamat, mert arra vigyázok, hogy én legyek a környék legmutatósabb ebe.
Nagyon harciasnak tetetem magam. Vicsorgok és ugatok (a kerítésen belül), de a szívem mélyén egy jóindulatú, barátságos kutyuli vagyok.
Bár az udvari élet üde és vidám, esténként azért jobb bent a házban, a család körében. Mindenkit nagyon szeretek a falkában. Van, akitől sokat tanultam, tanulok, van, aki csak kényeztet, van, akitől egy kicsit tartok, de mindenkitől kapok kedves szót és simogatást (még a szomszédasszonytól is).

Lassanként másfél éves leszek. Most tüzelek másodszor (gazdáim valami olyasmit pusmognak, hogy tavasszal kerül sor arra az ivartalanításra). Kerülöm a srácokat, bár nagyon próbálkoznak, de én ilyenkor nagy cselesen a hátsómra ereszkedek, így aztán nyál csorgatva eloldalognak a közelemből.
Hát így telnek a kutyanapjaim! Majd egyszer, ha arra járok, és nem zavarok, beugrom hozzátok pár csahintásra.

Addig is maradjak meg szép emlékeitekben. Hozzon a volt sorstársaimnak a Jézuska sok kolbászt és finom falatokat!
Leginkább azonban, ragyogjon rájuk a szerencsecsillag és kerüljenek mindnyájan legalább olyan jó „falkába”, amilyet nekem adott a sors!
Néhány képet engedélyeztem magamról, hogy lássák mivé serdültem (mert egyébként ódzkodom a fekete masinától).