Kutyás blog

Két évvel ezelőtt, a nyári hónapokban épp az első menhelyen rendezett Tappancs Állatfesztiválra készültünk. A párakapukat szereltük fel a karbantartónkkal, amikor egy kétes kinézetű férfi a menhely körül sertepertélt, kutyát akart. A története, a viselkedése felettébb gyanús volt, így elküldtem. Akkor megfenyegetett, de mivel látta, hogy ezzel sokra nem megy, az alapítványunkat kezdte el fenyegetni. Mikor látta, hogy nem vagyok együttműködő távozott. Meg is jegyeztem magamnak ezt a rosszul öltözött, agresszív, alkoholistának tűnő, nyakmerevítőt viselő férfit.

Ismét két megdöbbentő esettel lettünk "gazdagabbak". Igyekszem nem bántóan fogalmazni, kérem, nézzék el nekem, ha ez nem mindig sikerül. 

Az első történetem egy tüzelő szukáról, Láncosról szól, akit 4 óra után kötöttek a menhelyet jelző tábla mellé. Kollégám épp az aznapi munkát fejezte be, amikor a menhelyi szomszédunk jelezte, hogy kutyát talált. Neki is csak azért tűnt fel, mert a saját kutyája nagyon ugatni kezdett, de mire kinézett az illető már tovább állt, bizonyára felettébb sietett. 

A minap egyik ismerősöm osztott meg egy szívbemarkoló leírást arról, hogy miként élnek most is kutyák az emberek mellett. Vashordókban, számkivetve, láncon vegetálva egész életükben. Nagyon elgondolkodtató írás volt, a végén azzal a nem mindennapi, de mégis fájdalmasan igaz megállapítással, hogy ezek a kutyák valójában nem is élnek, csupán léteznek. Azt hiszem, ennél nagyobb igazságot nem is írhatott volna.

Nem sokszor esik szó a menhelyi blogban azokról, akik csendben végzik a munkájukat, akik nélkül a kutyák, cicák, nyuszik nem lennének tiszta helyen, nem lennének ellátva. Ők a menhelyi dolgozók, akik csendben, becsülettel végzik a munkájukat. Sokaknak, akik ellátogatnak hozzánk, talán néhányunk fura szerzetnek tűnik, ami a külsőségeket illeti, de sokaknak csak akkor leszünk igazán furák, ha beszélgetnek velünk. Minden menhelyi gondozóban ugyanis nagyon erősen él küldetéstudat, mert mindannyian hiszünk abban, hogy jobbá tudjuk tenni a kutyáknak a világot.

A heti blogom bevezetője nem kíván pálcát törni mások élete, vagy döntései felett, hiszen nem tudhatom, tudhatjuk pontosan, hogy mi vezetett Rudi és Totó leadáshoz. Annyi biztos, hogy a két idős, beteg kutya gazdája elhunyt, ők pedig egyedül maradtak, és valószínűleg az örökösök nem tudták vállalni a két kutya gondozását, és senkire sem tudták őket rábízni. Ők azonban - ha lehet ilyet mondani - nem sok vizet zavartak volna sehol. Mivel nem született semmi megoldás, így menhelyre kerültek.

Most, hogy újra itt a tavasz, egyre többen látogatnak ki a menhelyre örökbefogadási céllal. Az is gyakran előfordul, hogy egészen pici gyermek mellé szeretne a család kutyust választani. 

Sokat tanakodtam, hogy mi legyen a heti bevezetőm, aztán végül az élet hozta, hogy a héten nem is annyira menhelyi téma kerül a fókuszba. Olvastam az egyik közösségi oldalon egy hosszabb írást arról, hogy egy sétáltató kutyáját megtámadta egy bull típusú kutya, és majdnem tragédia lett a vége. Ez a téma engem is nagyon érzékenyen érint, mert őszintén megvallom, hogy én is félek sétáltatni. Világ életemben nagytestű, keverék kutya párti voltam, de mindig ügyeltem rá, hogy a saját kutyáimat úgy neveljem, hogy végtelenül toleránsak legyenek másokkal, különös tekintettel a kistestűekre.

Kicsit groteszk minden nap szembesülni azzal, amikor meglátom a jó öreg tappancsos autót, hogy kóbor állatokat mentünk. Bizony nagy betűkkel fel van írva a menhelyi autóra, pedig az az igazság, hogy kóbor kutyát elég ritkán hoznak az emberek. Mi már nem is kóbor kutyákat, hanem gazdás kutyákat mentünk, mert sokszor ők még inkább  kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint kóbor társaik. A lánc végéről, az agresszív családfő elől ezeknek a kutyáknak nincs menekvés, egyedül a menhely, ha a gazda is úgy akarja.

A héten menhelyre került az a hét szatymazi kutya, akik sorsával a sajtó és a közösségi média igen sokat foglalkozott az utóbbi időben. Ők azok a kutyák, akik egy be nem jegyzett állatvédő szervezet bérelt tanyáján éltek, de sajnos a kutyák egy részének nyoma veszett. A helyi önkormányzat kérte a segítségünket, miután a tanya bérlőjének a tudomására jutott, hogy milyen állapotok uralkodnak a házban és az udvaron. Az állatvédő szervezet vezetője ezek után lemondott az ott élő állatokról, és nem kevés tartozást felhalmozva maga mögött hagyott mindent. 

Megpróbáltatásokkal teli hetet tudhatunk magunk mögött, de a heti blogomban leírt történeteknek lesz folytatása is, így igen nehéz időszak elé nézünk. 

Arra tettük fel az életünket, hogy állatokat mentsünk. Erről hétről-hétre hírt adunk a blogjainkon keresztül, mégis olyan nehéz átadni pillanatokat, érzéseket, mert azok a másodperc töredéke alatt történnek. Nagyon szerencsés vagyok, mert a menhelyi munkám során rengeteg nagyszerű, kivételes embert ismerhettem meg, akik szenvedélyesen szeretik az állatokat. Néhányukkal volt szerencsém együtt dolgozni, de az élet más pályára sodorta őket, a szívüket mégis itt hagyták nekünk. Ez az ami összetart bennünket, és ettől vagyunk többek egymás számára, mint ismerősök.

Néhány héttel ezelőtt meséltem el Önöknek egy történetet Morzsiról, a puliról, aki azért került a menhelyre, mert idős gazdája nem bír vele. A kutya élete az oltási könyv tanulsága szerint elég szövevényes volt, igyekeztünk összerakni a kockákat, hogy megérthessük az életét, és segíthessünk neki. Hozzászólásokból az derült ki, hogy a kutya közvetlen környezetében élők nem voltak elégedettek a leírtakkal, de ez Morzsi szempontjából ez teljesen lényegtelen, hiszen a vita nem segíti őt abban, hogy a lelke egy kicsit kiheverje a történteket.

Néha felháborodott hozzászólások érkeznek a blogomra, mert a beérkező kutyák volt gazdijai, vagy azok rokonai sérelmezik, hogy őszintén leírom a véleményem. Mások telekürtölik a közösségi oldalakat azzal, hogy nem tudtak tanyára, ridegtartásra kutyát elhozni tőlünk, és felháborítónak tartják a hozzáállásunkat.

A blog bevezetőjét ezúttal a végére hagytam, mint egy kicsit groteszk csattanót, hiszen a történetem főhőse a hétvégén költözött a menhelyre. A leadás okairól, kósza történeteiről a heti beszámoló végén olvashatnak.

Hétfő

A téli készleteink kimerülőben vannak, így ma első teendője között szerepelt egy gondozónak, hogy szalmát hozzon a kutyáknak. A csapadékos időjárásnak köszönhetően megállás nélkül cserélni kell a szalmát.

2016 májusában három kaukázusi jellegű kutya került hozzánk. Tökmag, Vakkancs, és Bingó. Amíg élek nem felejtem el őket, és azt sem, ahogy hozták ezt a három magatehetetlen kutyát: utánfutóval, első-hátsó lábukat összekötve, szájuk szigetelőszalaggal körbetekerve. Csontsoványan, elhanyagoltan, láncról érkeztek, mert gazdájuk elköltözött. Azt sem tudta a tulajdonos, hogy ki kicsoda, és milyen neműek, így aztán nem csoda, hogy óriási kalamajka volt őket beazonosítani. Vakkancsot például úgy tudta, hogy kan, és Gyurinak hívta, persze arra sem hallgatott.

A heti blognak az a funkciója, hogy megossza a hét eseményeit azokkal az olvasókkal, akik szeretik, nyomon követik a munkánkat, vagy egyetértenek a tevékenységünkkel. Hétről hétre szívből jövő jókívánságokkal, kedvességgel árasztanak el az olvasók, ami erőt ad ahhoz, hogy a sok nehézség ellenére újból és újból nekivágjunk a hétnek.

Most azonban minden olvasót arra kérek, hogy a heti eseményeket ossza meg az idővonalán, hogy minél több emberhez eljusson a kérésem.

Záporoztak a héten a hívások a menhelyi telefonra, de sajnos nem azok a típusúak, akikkel az állatvédők, állatbarátok szívesen elcsevegnének. Az örökbefogadási kedv a megszokottnál kicsit magasabb volt, azonban a legtöbb hívó nem akart többször kilátogatni a kutyákhoz, mitöbb, felesleges és felháborító időhúzásnak titulálták eme kérésünket, mert elmondásuk szerint "nem ér rá a normális ember ilyen abszurd dolgokra".

Amikor az ember kutyát szeretne, és itt most nem fajtatisztákra gondolok, akkor sokak fejében megfordul a menhelyi örökbefogadás lehetősége is. Legtöbbször az a lényeg, hogy együtt növekedjen a gyerekkel, jó pajtások legyenek, ne ásson, ne romboljon, és még nagyon fiatalon kerüljön a családhoz, hiszen csak így szokhatunk össze. Gyakran a probléma gyökere az, hogy a kiskutya igényeit, ami egyedenként nagyon eltérő, elfelejtik figyelembe venni.

Az elmúlt szilvesztert ahányan vagyunk, annyiféleképp éltük meg. A hírek, az újságok, a közösségi oldalak azzal voltak tele, hogy ezen a szilveszteren sokkal több kutya veszett el, mint az eddigi évek során. Ehhez képest a menhelyen a telefon szinte végig néma maradt, alig akadt hívásunk. Ennek ellenére valóban a csapból is az folyt, hogy mennyi az elveszett kutya. Bizakodom, hogy talán ebben a régióban az emberek valóban jobban vigyáztak a háziállataikra.

Kutyatartás szempontjából nagycsaládosnak számítok. Így amikor megkérdezik, hogy hol töltöm a szilveszter éjszakát, kihúzott vállal mondom, hogy otthon a kutyákkal. Egyébként is másnap mindig dolgozom, így nincs is értelme bárhol is késő estig dorbézolni. Pláne ha a családban van egy bátor vizsla keverék, aki a varjúkat nem számítva a dörgéstől fél a legjobban. Ha őt nem vesszük számításba, még mindig ott van egy epilepsziás kutyám, akit szintén eszem ágában sincs itthon hagyni, de a bátrabbak sem alszanak soha egyedül.