Kutyás blog

Ami egyik kutyának áldás, az a másiknak bizony könnyen átok. A menhelyi kutyák élvezik a nyarat, a verőfényes napsütést, a kerti locsolók, hatalmás fák nyújtotta hűvöst, a tiszta, hideg vizet, amiben ha kedvük tartja, akkor csobbanhatnak. Amíg a menhelyet a héten valódi stranddá nyilvánítottuk (csak a jégkrémes kocsi hiányzik!), addig ebben a napsütésben egy kutya majdnem a halálát lelte. Ő Vili, az idős, vak, mihálytelki bokor alá tévedt apró termetű kutya.

Nem indult éppen jó szájízzel ez a hét, ugyanis Kókusznak a gazdijelöltjei sorra eltűntek. Valahogy rendszerint így járnak a kölykök, akiket az emberek már sokkal hamarabb lefoglalnak, mint ahogy látogatható. Meglátnak egy cuki fotót egy kutyáról, és a család már tudja, ő kell!

Sok menhely fél a bull típusú kutyák tartásától. Hogy okkal, vagy ok nélkül, azt mindenki döntse el maga. Én azoknak a táborát gyarapítom, akik tartanak ettől a típustól, sok volt a rossz tapasztalatom. Emberekkel nem agresszívek, viszont más kutyákkal olykor kiszámíthatatlanul viselkednek, épp emiatt vannak fenntartásaim. A fajta kétség kívül sokat szenved emiatt, gyakorta kerülnek rossz kezekbe, aminek a következményei akár végzetesek is lehetnek. Ismerek persze kivételesen nyugodt, kiegyensúlyozott bull típusú kutyát is, de a legtöbb, akivel találkoztam átmenet a két szélsőség között.

Közkívánatra a mostani blogomat a próbanaposok kérdéseiből, reakcióiból állítottam össze a teljesség igénye nélkül. A leírtak több év próbanaposainak legjobb pillanatai, sőt néha a dolgozókéi is, akik esetleg fültanúi voltak a beszélgetésnek.

Bevezetőnek annyit, hogy a nehéz fizikai munkára való tekintettel (talicskázás, cipekedés, kutyák hordozása) elsősorban férfiakat keresünk. Emiatt közfelháborodás tárgya is lettünk, holott azért hölgyek is jelentkeztek szép számmal. Csak néhány közülük:

Most először indult menhelyi gyermektábor nálunk, így nagy izgalmakkal vágtunk neki a hétnek. A gyerekek az ismerkedést a menhellyel egy körsétával kezdték, ahol képet kaphattak a működéssel, az itt élő kutyákkal kapcsolatban. Mindenki nagyon érdeklődő volt, és sok-sok kérdéssel érkeztek. Voltak, akiknek már nem volt idegen az állatvédelem, míg mások csak most ismerkedtek vele.

Jövő héten indul az első Tappancsos gyermektábor a menhelyen, aminek köszönhetően sok dolgunk akadt. Természetesen a nagy szervezkedés mellett szem előtt tartottuk, hogy a kutyák életét minél kevésbé zavarja meg a sok előkészület. Tettük a dolgunkat, ahogy szoktuk, és emellett készülődtünk.

Akik rendszeresen olvassák a blogot, azok tudják, hogy a hirtelen segítségre szoruló balesetes, idős, bajban lévő kutyákat, és kölyköket a lehetőségeinkhez mérten azonnal fogadjuk, hiszen az életük múlhat rajta.

A vihar sok kutya életében maga a pokol. Vannak, akik képesek teljesen figyelmen kívül hagyni, vannak, akik ici-pici helyekre zsúfolják be magukat, míg másik pánikrohamot kapnak, és menekülnek a világból, még maguk sem tudják, hogy hová. A kutyák érzékelik a légnyomás változást, az időváltozást, ahogyan a hangokra is sokkal érzékenyebbek, mint az ember. Sok kutya életében a tűzijáték maga a megtestesült rémálom, gyakran ilyenkor a kedvenccel kell maradni,mert képes, és magában is kárt okoz.

A heti blogomban ezúttal Bogár történetét szeretném bemutatni, akinek sokáig neve sem volt, csak egy száma. Egy másik állatvédő szervezet által üzemeltetett gyepmesteri telepről került gazdához, akik éveken át szeretetben nevelték őt, nevet adtak neki, de végül megváltak tőle, elköltöztek. Azt gondolták, hogy a kutyának az a legjobb megoldás, ha nem kerül vissza a gyepmesteri telepre, így inkább új gazdát kerestek neki, akit meg is találtak a szomszéd személyében.

A bevezetőm ezúttal két olyan kutya történetét mutatja be, akiknek eddig nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Ők Dini és Pajti, akik gazdás kutyaként, Szőregről kerültek hozzánk, de kezdjük a legelején:

Történt egyszer, 2016 decemberében, hogy három újszülött kölyökkutya fenekestől felforgatta a családi életem...

Nagyon sokan zokon veszik az örökbefogadási szabályaink módosítását, szigorítását. Olykor sértődötten, sokszor dühösen, elégedetlenül távoznak tőlünk gazdijelöltek, mert túl szigorúnak, igazságtalannak ítélik meg a gazdikeresési módszereinket. Nem gondoljuk úgy, hogy valaki attól válik jó gazdivá, mert rendszeresen eteti a kutyát, vagy azért, mert szabadon lehet a kertben, és nincs megkötve. Ezeknek a dolgoknak már természetesnek kellene lennie, hogy megetetem a kutyámat, gondoskodom róla, és nem verem láncra.

A heti blog szereplője Herceg, akitől ezen írással végleges búcsút veszünk. Szinte napra pontosan két évet töltött a menhelyen, és beilleszkedése sokáig tartott. Viszonya a gondozókkal sokáig nem volt felhőtlen, de lassan csiszolódtunk egymáshoz. Sokadig gazdájától érkezett a menhelyre, mert senki nem tudta megfelelően kezelni őt. Ide-oda vándorolt, adták-vették, így az emberekbe vetett bizalma szépen köddé foszlott.

Nagyon sok minden történt a menhelyen ezen a héten, mégis, mintha a pénteki napunkon minden hatványozódott volna. Amikor felmentünk a karantént ellenőrizni, akkor láttuk meg, hogy valami mozog az egyik fa alatt a kerítés mellett. Kimentünk, és döbbenten láttuk, hogy egy pár hetes kiskutya halálra rémülve ül a fa alatt egy picike gödörben, amit vélhetően az éjszaka ásott magának, mert fázott. Körülötte mindenhol ürülék. Gyönyörű póráza és nyakörve nagy gondossággal lehetett kiválasztva, színben, méretben passzolt rá, tehát tervezett kiskutya lehetett. Felemeltem, megszagoltam.

Múlt héten arról írtam a blogban, hogy mennyire meg tudja viselni a kutyákat is a front, az időjárás változás. Akkor Csomát és Alit hoztam fel példának, akik a múlt heti időt nagyon megsínylették. Ali állapota azóta sokat javult, azonban Csoma napról napra épül le a szemünk előtt.

A héten egy kicsit kilátástalan küzdelmet folytattunk az időjárás okozta rosszullétekkel szemben. Reggelente szinte fagyos hidegre ébredünk, ami délutánra olykor fojtogató melegbe csap át. Egyik nap a fák virágoznak, másnap szakad a hó. Az egészséges kutyákat is összezavarta az idő, hevesek, engedetlenebbek, idegesebbek voltak. Sokat ugattak, minden ok nélkül vonyítottak, nem akartak a helyükre menni, illetve nem is igazán találták a helyüket.

A héten Mütyikének és Jolánkának az életében nagy változások történtek: mindkettő gazdisodott. Mütyike Budapestre, Jolánka Szegedre. Most kapták meg az utolsó oltásukat. Mégis, mindketten úgy gazdisodtak, hogy nem idegenek vitték őket magukkal. Mindkét gazdi egy héten több alkalommal is ellátogatott a kiválasztott kutyushoz, hogy ismerkedjenek, kihasználják a menhelyen töltendő időt arra, hogy a kiskutya ne idegen családdal térjen haza. Időt, energiát fordítottak arra, hogy az új jövevényt megismerjék, és hogy a kutyus is kötődjön hozzájuk.

A hétvégén nagy sürgés-forgás volt a menhelyen, sok önkéntesünk segítette a munkánkat, így hamarabb befejezhettük a feladatainkat, jutott idő olyan programra is, amire máskor sajnos nem. Sokan tudják, hogy van a menhelynek egy olyan része, ahol azok a kutyák élnek, akikről végleg lemondtak. Jelenleg a menhely hátsó részét, a gazdasági bejáratot ezek a kutyák őrzik. Idegenek, önkéntesek felügyelet nélkül nem léphetnek ide be, de megcsodálhatják a három méltóságteljes, gyönyörű kutyát.

A bevezetőm ezúttal egy idős menhelyi kutyáról, Dodóról szól, aki hosszú utat járt be, és úgy tűnik, hogy végleges otthona a menhely marad.

Gyakorta halljuk, hogy nem tartanak minket érdemesnek az adó 1%-ra, mert akármikor segítséget kértek, mindig elutasítást kaptak. Ez azt jelenti, hogy hozzánk fordulnak, mert láttak egy kutyát az utcán, és a menhely nem hozta be őt helyhiányra hivatkozva. Ha őszintén végiggondoljuk a helyzetet, akkor mi a fontosabb?

Hogy eltűnjön a kutya az utcáról, mert zavar, vagy az, hogy a kutya biztonságba kerüljön, még akkor is, ha nekem az kényelmetlenséget okoz valameddig?!

Nem elutasítunk, kompromisszumot kérünk:

Ezen a héten végre kicsit megélénkültek a magyar örökbefogadások is. Nem azért fogadnak tőlünk örökbe viszonylag kevés kutyát itthon, mert nem adunk örökbe, hanem sokkal inkább azért, mert sok a problémás, az igényeknek nem megfelelő kutya, vagy szigorú az örökbefogadási feltétel, és így a család nem tud örökbefogadni.

Miért van ez így?